Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - FIGYELŐ - Kurt Benesch: Az üvegló

jobb fájdalom lenne. Olyan fájdalom, amely nem alacsonyít le, mert nem élő, bosszús ember okozná, hanem egy ártatlan üvegcserép, amely csak rövid időre vette föl az élet látszatát, hogy aztán ismét üveggé, földdé váljék.

Mrs. Brown összerakta a széttört darabokat — összeillettek, mint a tőr és hüvelye — és kézitáskájába rejtette őket.

A locandában nagy volt a vígság. Egy velencei csoport átjött motorcsónakkal, lemezjátszót hoztak magukkal, és a lombsátor alatt a fehér betonon táncoltak. Mrs. Brown az egyik asztalhoz ült, és mozdulatlanul nézte őket. A pohara után nyúlt, s néha a Dóm felé pillantott, amely a szőlőindák közt még odalátszott, de lassan már eltünedezett az alkonyban. A Dóm tornya egy ősrégi kultúra emlékműveként, értelmetlen büszkeséggel, dacosan nyúlt a magasba, harangjai elhulltak, mint az aggastyán fogai. A táj, amely fölött őrködött, ezer évvel ezelőtt halálra Ítélte önmagát. Mrs. Biownt az erő különös érzése töltötte el, amikor tudatosította magában, hogy hősként áll a végen. Az évek során teste elkopott, s lelke is megsemmisülőben van, — de most hirtelen határtalanul büszke lett erre, és még jobban elhatárolta magát a táncolóktól, akik a kölcsönös ölelkezésben keresték a melegséget. Megutálta Velencét, a régmúlt idők mesterségesen életben tartott ereklyéjét, amely még néhány évtizedig tartó vegetálásért koldul. Legszívesebben sohase tért volna vissza, egyszerre megérezte, hogy már nem tartozik többé ide. De akkor hová tartozik? Torcello halott volt.

A társaság távoztával a kísértetjárás elült. Az automata kassza papirtekercsén néhány szám látszott. Mrs. Brown fölemelkedett. Kirázta a hideg. Nyugaton még égett az ég, vörösen és hidegen, de amikor Mrs. Brown a kikötőhöz ért megállapíthatta, hogy az utolsó hajó már jó ideje elment. Gondolát sem kapott, amely átvihette volna Velencébe. Amelie ma semmit sem fog a Lidóről mesélni

— gondolta. Ki más hallgatná meg? De ma meghallgatnám. Lassan megint visz- szament. Nem érezte az erősödő szelet, sem a köveket cipőjének vékony talpa alatt.

Az útikalauzbeli képre emlékeztető hídnál egy kicsi ház állt. Az asszony, aki a ház előtt ült és előbb, és csipkét készített, most az előszobában állt, s egy edénybe magot szórt. Gyanúsan szemlélte az amerikai nőt, aki kézzel-lábbal adta tudtára, hogy lekéste az utolsó hajót, és éjjeli szállást keres. Csak egy nagyobb bankjegy hatására vált barátságosabbá, és lökte be a lakószobába nyíló ajtót. Mrs. Brown egy székre ült, és türelmesen várakozott. Gyerekek futottak át a szobán, hosszan, mozdulatlanul rábámultak, s aztán mintha váratlanul megijedtek volna, elrohantak. Később egy fiatal, kissé sápadt asszony jött be, s még később egy fiatal férfi. Ügy tűnt, hogy az egész rokonság vendégségbe jött. Mrs. Brown- nak eszébe jutottak az eltemetett lovacskák, századok múltán a fejüket csóváló régészek rejtélyes leletre bukkannak majd. Most szétoszthatná őket ezek között az emberek között, hogy megbarátkozzon a családdal.

De az asszonnyal, aki egy gőzölgő tállal jött be, egy férfi is megjelent. Az az öreg volt, akitől Mrs. Brown az íiveglovacskákat vette. Nem árulta el meglepe- petését, hogy itt látja, felesége már bizonyára szólt neki róla. Barátságosan hozzá lépett, s megrázta a kezét. Aztán valamit mesélt a többieknek, amit Mrs. Brown nem értett. A férfi rámutatott, a levegőben ujjával meghúzta hordozható vásárosládájának a körvonalait, s erre a többiek még riadtabban és nagyobb tisztelettel meredtek rá. Hogy hol maradtak az üveglovacskák, senki sem kérdezte.

Egyszerű élet, szerény étel az istennek tetsző munka után, boldog szegénység

— de gúnyolódott volna mindezen Amelie! Mrs. Brown csöndben és már-már félénken ült a zajongő család közepett, amely egy-kettőre megfeledkezett róla. Figyelte az öregek fáradt arcát, az asszony eldurvult kezét, amely úgy tűnt, hogy a legdurvább szerszámot sem tudja használni, és mégis napközben finom kötést készít. Ne legyünk szentimentálisak, Mrs. Brown! — gonosz kedvében Amelie szerette így nevezni — nem a Readers Digest-ben olvasol. Ezeknek az egyszerű, földhözragadt embereknek ez a boldogság, ezek még tudnak valóban szeretni és gyűlölni, és barátaik vannak, nem tudják, mi a magány. — Minden csak a szempontoktól függ!

Amikor Mrs. Brown tányérjából fölpillantott, megérezte, hogy a fiatal férfi ránézett. Akaratlanul a hajához kapott. A szobában nem volt tükör. A férfi mo-