Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - DISPUTA - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg
Vítézslav Gardavský II. Ágoston (A szenvedély és a halál) Ágoston, Jézustól eltérően történelmi személyiség: 354 és 430 között élt, közvetlenül azután, hogy a kereszténység államvallássá lett. Az egykor dicsőséges római birodalom utolsó oszlopai az ő idejében rendültek meg, a vandálok támadásai idején. Az egyháztörténelem a legnagyobb egyházatyák közé sorolja, s minden filozófiatörténet az ő tanítását tartja a patrisztika súlypontjának. Vallomásai manapság is modern olvasmány benyomását keltik. Olvasmányos mű, s mindmáig újra és újra kiadják. A vallomások tizenhárom könyve bárminek tekinthető, csak nem önkritikával megírt életrajznak. A szerző ugyan saját életéből meríti a megtérés élményét, de az egészet művészi módon sorsdöntő konfliktussal és katarzissal stilizálja. Ennek az irodalmi megformálásnak számunkra sokkal nagyobb a Jelentősége, mintha csak részletes és józan életrajzi adatokat közölt volna. A vallomások drámai módon ecsetelik, hogy az ember hogyan teheti túl magát önnön halálán. Az Én és a halál konfliktusát Ágoston már műve elején felveti: Aurelius állítólag már egy korai betegsége idején rádöbbent erre az ellentmondásra. Ám ezt az ■elsődleges élményt csakhamar háttérbe szorítja a hevesvérű észak-afrikai ifjú élete a nagyon is mozgalmas Karthágóban. A barátok, a színház, az iskola, a nők, a siker — az élet tarka változatossága teljesen leköti érdeklődését. Apja halála is csak külső változást hoz: szerényebb, kevésbé vidám életre kényszeríti, s elmélyültebb tanulmányokra ösztönzi. Ekkoriban kerül kezébe Cicero Hortensiusa. A könyv mindent felforgató élményként hat rá: „Hirtelen feladtam minden hiú reményt, és szívem hihetetlenül heves vágyakozással szomjúhozta az örök bölcsességet." Valóban drámai stilizá- ció, s Ágoston most már felvázolja a konfliktust is: alapvető fázisa az érzéki élet múlandósága és a szellemi értékek állandósága közti ellentmondás. Unalomként, csömörként és keserűségként éli meg, s ezek Aureliust többé sosem hagyják el. Csakhogy mindennek még nincs döntő jelentősége: a halál problémáját csak kerülgeti. Ágoston ezért úgy vezeti az események fonalát, hogy Aurelius legjobb barátját ifjan, élete teljében ragadja el a halál. S Aurelius számára a konfliktus ebben a pillanatban kiéleződik: „Meghasadt, vérző szívem mindentől irtózott, még a napfénytől is. Meggyűlöltem az életet, s ugyanakkor féltem a halált. Azt hiszem, minél inkább szerettem barátomat, annál inkább féltem a halált, ugyanakkor gyűlöltem is... mint legádázabb ellenségemet. Az volt az érzésem, hogy hirtelen minden embert elveszejthet, mint ahogy őt lekaszálta ... Mindenütt a halált láttam ... Lelkem beleveszett abba az ürességbe, amely újra és újra rám zuhant, olyannyira, hogy keserű boldogtalanság helyévé váltam önmagam számára, ahol nem bírtam megmaradni, de elmenni se tudtam ... S nagy rejtély voltam önmagam szemében." Az ember mint keserű boldogtalanság helye: élni kényszerül, és meg kell halnia; nem ő választotta az életet, s elveti a halált, mely semmiképp el nem kerüli őt. Talán most elsőízben merül fel ennyire megoldást sürgetően ez a kérdés, mely életében az isten még nem halt meg
