Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - A szlovák líra 1966-ban (Pavol Horov, Mikuláš Kováč, Kamil Peteraj versei)
Kamii Peteraj úgy tűnik, hogy az ősz Egyre feljebb nyomul az ég — láthatatlanná válig végül. Szobor szorul valakibe s elfehéredik, mintha pehelyből feslett volna ki. A köd arája kitárja az ádventi fenyők alatti ajtókat. Elzárhatatlan a szél a dobhártyában, trillák, sziszegések és átkok, ha az arc bordái között a fenyők választóvizét találod. Ügy tűnik, koporsók ringnak az órákban, izzadtság ingerlő pokla kúszik le a homlokon, s a szemekbe feszített kereszt olyan, mint a járda-talpba fúródott tövis. Gyümölcshullás követ minden villanást, forrósodik a vér — s keresztültör a testen — az ismeretlenbe. Az éj fátyla, melyben olyan finoman kutathatnak ujjaid, mint a szőrmében, összefűzte az akácvidéket, a fában partot ért a hajó, zászló nélkül úszik a némaságba... (Csupán valami ideg lődöz a fülemnél...) A csont maga jelzi roppanásaival: mint szellő zenél a fejed mögötti sír. Elszökhetsz, elveszhetsz, álarcként magad elé rakhatod kezed, ám olyan hangulat ura ő a fülsarlóban, amely annyira áttetsző, hogy ismeretlen. A még mag nem tört fej a sétány szomorú fátylú özvegységén fúrja át magát, kaparnak a lábak gereblyéi, felhő harapja körül az arcot, s ültetvényes kése világít a fák koponyáiban. Valahol kakas jelzi a reggelt szájszegletet tépőn, szikra lapul a fogak alatt, körültapintható a torok, de melyik ujjaddal, melyik lépcsőn lépj magadba, hogy visszanyomd? A könyökök együtt ringnak lépteiddel, minden mögötted van, és a fehéret köhögő égbolt mint jóslógép mutatja ki folyton a szem két kiterjedését.
