Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - Monoszlóy Dezső: Búcsú Sinkó Ervintől

érdekeken és szempontokon mindig felülemelkedő európai szintézis, ízlés, erkölcsi bátorság, intellektuális szabadság.

De hogy ne csak ilyen külső, dekoratív megállapítások tanúskodjanak életműve mellett, hadd idézzem magát Sinkó Ervint, életének éppen olyan pillanatában, ahol a tett, a tanítás és az irodalmár következete’ssége egyszerre nyomon követhető. A magyar tanszék megalapításakor mondott székfoglaló beszédéből idézek:

„Nem a szerénység, hanem éppen a kötelező szerénytelenség mondatja velem: nem tudom, milyen új tartalmakat, formákat, milyen új értékeket, konfliktusokat és problémákat fog revelálni az, amit ma akaratunk, harcunk és lennivágyó emberségünk céljaként —, jobb híján szocialista kultúra névvél jelölünk. És nem hiszem, hogy ezt ma bárki is tudhatja. Ügy van, mint a művészetben: Ha megszületett egy új nagy mű, az mindig meglepetés, amely keresztülhúzza az eddigi művek alapján felállított elméleti normákat és számításokat.

Aki hát nem akarja beérni az olyan, úgynevezett tudományos megállapítások puszta aprópénzével vagy hamis aranyával, melyeket válójában pillanatnyi politikai és hatalmi érdekek gyakorlati, taktikai szükségletei diktálnak — annak meg kell vallania, hogy bár végre megtörtént a nagy elindulás az emberiség zoologikus életfeltételéi, közül az ember emancipációja felé, ennek ellenére még mindig csak felfedező úton vagyunk. Karavelláink még mindig viharos, fenyegető szörnyektől nyüzsgo, vad vizekeri bolyon- ganak, s még a kannibalizmusnak is inkább a technikája és formái, nem a gyakorlata változott.““

És tovább, ugyanebből a beszédből:

„Ha nem akarjuk, hogy gondolatainkkal, mércénkkel és szempontjainkkal magunk is anakronisztikussá, világviszonylatban provinciálisán elmaradottá váljunk, akkor a nemzeti irodalmak, tehát a magyar irodalom ismertetését és értékeit is csakis azoknak a nagy, nemzetek fölötti összefüggéseknek és kölcsönhatásoknak a perspektívájába kell beállítanunk, amelyeket Goethe az egységes világirodalom fogalmával jelölt meg.“

A forradalmi élet, helyesebben a forradalmárok élete valahol az elfelejtett vagy megörökített tettek piedesztálján konzerválódik, Sinkó Ervin azonban azok közé tartozott, akiket a szellem örök nyugtalansága hevít, hogy sohase válhassanak saját maguk szobrává, hanem dialektikusán az Idővel, a meghirdetett valóságon is túl tudjanak lépni. Sírja sem lehet éppen ezért végállomás, hanem a közép-európai magyar szellemiség tanúságtevő katedrája. Ennek a tudatában lépünk mi is, csehszlovákiai magyarok, gondolkodó gyászolóinak sorába.