Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor iziirke kísérlet szürke kísérlet robot minden sor egy darab ideig kiszakad tekeredik a papír felett vad táncba kezd hurokba fúl fojtogat erek lüktető életét metszi ájultan heverek alatta kigyulladt utak mezítláboi fia a por parázs a levegőnek nincsen ózona és kéksége sincs és nincs is levegő csak vad lüktetés van mely az ujjak hegyén vibrál az ajkak kettéhasadt gyümölcse lázban szárad nem nem is lázban szaharatűzben serceg a bőr s minden sorban egy vékony idegszál feszül akár a gyűlölet mert nincs benne se múlt se jelen s mégis folytatni kell az ember a folytatás azért született nem is született hisz ha tudná másként élne más sorokban építené fel magát tisztábbra fényesebbre mikor így elhagyok mindent kis és nagy betűket írásjeleket felhólyagzott utakat és tetemeket púpos sírok emlékeit erezett kezek vétkét áldását megfonnyadt ismerős arcokat tegnapi félelmet holnapi gondot és csak az ujjaim között átsuhanó szelek ritmusa lobog előttem mikor így ülök a tegnapi ablak előtt amit befalazott az éjszaka tömör sötétje didergések borzolódó vágyak ráznak emelnek és taszítanak s nem tudom már miért teszem amit teszek s nem tudom már mi az ami előbbre löki lángoló hegyű toliamat melyből kék tinta helyett a papírra vérem árnya fut és ereim falai üresen összetapadnak dermedve vacogón mikor így vagyok egyszerre meghalok és megszületek fekete ruhában akit soha nem ismerek meg már aki ott ült fekete ruhában feszülő melle világított kettéhasadt cukordinnyék illatával már nem ér utói s én nem megyek elébe a tél havas utain és nem megyek elébe a szertehulló tavasz árnyai alatt sem és egyetlen vak éjszaka se emlékezem rá mert nincs is emlékem és nem is akarom hogy legyen hisz valaki rám szólt s azt mondta tied nem lehet mert az enyém se volt és otthagyott az út közepén mikor az éjszaka és a hajnal kettős ölelése a város felett a semmibe zuhant 1 2
