Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - MAI FRANCIA KÖLTŐK - Versek

polgári érvényesülését (magas rangú belügyminiszteri tisztviselő lett) a világháborús szlovák rendszer tette lehetővé, költészete független maradt. Addig ismert rövid versei helyett hatalmas koncepciójú reflexív költeményeket adott ki, összesen öt kötetet; 1939-ben Vigilia, 1941-ben Žofia, 1942-ben Druhá Vigilia és Popolec, majd 1944-ben Igric címen. Ezeknek első mintaképe Ady Margita élni akarja volt, de hatottak rá a modern franciák és a csehek is. A szlovák sorsnak s a költő egyéni életformájának érdekes egybeszövődése és dacos életigenlése ez az öt elbeszélő kötet. Különösen a Popolec kiváló mü: a szlovák szellemi tájékozódás lírai krónikája. Látszatra ezek a nagy költemények szürrealisták. Ha közelről, szóról szóra vizsgáljuk, kiderül, mennyi realitás rejtőzik a szózengésben. Nemes és tiszta költői nyelv ez, a legnagyobb igényű a modern szlovák költészetben. S a Háború helyett a Béke köszöntése. Azóta még reálisabb Beniak mondanivalója, s formája még mágikusabb.

Valentin Beniak 1940 óta fordít magyar verseket. Mint fordító az én szlovák nyelvű magyar versantológiámban mutatkozott be, de azóta mennyiségre is, minőségre is jelentős tolmácsoló munkát végzett; Kröméry, Lukác és Smrek mellé nőtt magyar versinterpretátornak. 1957-ben jelent meg kiváló magyar versantológiája Večerná blýskavica címen (Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász, Tóth Árpád, József Attila és Illyés Gyula versei), lefordította Madách Tragédiáját is. Valóságos költői versenyre kelt Smrek- kel és Lukáccsal.

Sajnálatos, hogy a nemrég megjelent Zádor-féle kazettában, A modern szlovák líra kincsesházában nem jutott hely még egy félkötetke erejéig sem ennek a kitűnő költőnek. Annál inkább indokolt tehát e hiány pótlása, a magyar kortársakhoz is forduló szlovák költő bemutatása. Meg kell becsülnünk azt, aki minket megbecsült, s igazsággal és józan értékeléssel szívébe zárt.

Szalatnai Rezső

az otthon bilincsei

Rozsda sem marja őket széjjel, se fagy, se téli szelek nem tépik szét, mik idekötnek, az ősi bilincseket, s röpülj bár papírsárkány módra, lebegve föl és alá, rugózva tart a hosszú póráz, s ha kettészakítanád, nem melengetne többé ég, se föld, sem a kihűlt korom: s te fölsírnál a rom fölött, mely erődöd volt egykoron!

Boldog, ki szülőföldjén ring el nap mint nap édešdeden, álmából anyját híva: virraszt fejénél kis serege — egyik keze az apjáéban, unokáin a másik, nemzetségének láncszemeként, alkonytól virradásig, egyszerre lélegezve — erdő fái — utódban, ősben;

s noha az égbolt csúnya estét jósol, s kidőlt fa hull a földre, a hegy megrázza roppant testét: a gallyról edzett, új mag pörg le,

s megfogan halk esőben!