Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - Rácz Olivér: Fények és árnyak

elviselhető árnyalatával, amely még nem hivalkodó pompa, de már mindenesetre hozzátartozik a kiegyensúlyozott, nemes jómódhoz. Természetesen lóvizsonylatban gondolom.

Ebben a patinás lóklubban nincsenek durva zörejek, lármás és trágár beszédek, nyers nyihogások: itt diszkrét, halk és jól nevelt abrakropogtatás folyik, és az ablakok halvány fénye olyan lágyan pihen meg a selymesre kefélt, jól táplált, vgnzóan gömbölyű popsikon — természetesen ismét lóviszonylatban gondolom —, mintha Swift Gulliverjének mesebeli Ló-birodalmában járnánk. Az embernek kedve kerekedik becézve megveregetni ezeket a gömbölyű lótomporokat. Meg is veregetem. Családom nőtagjai csak az ujjuk hegyével merészkednek kedveskedni az előkelő klubtagoknak, de én lopva bedugom a kezem a rácson, s közben félszemmel elolvasom a császári ló nemesi családfáját.

ALMAVIVA, géb. den 12. juni 1961, anyja neve — tovább nem jutok, mert Almaviva lustán hátranéz, és dölyfösen szemügyre vesz. Kihúzom magam, igyekszem jó benyomást kelteni, sorra veszem összes anyai és apai felmenőimet, melyikkel tudnék imponálni neki. De bemutatkozásra már nem kerül sor: a nemesi sarj unottan elfordul, beleszimatol a vörösmárvány jászolba, valamit dünnyög. Wo sind die schönen, altén Zeiten! — vélem hallani, s a szeme hunyorgásán látom, hogy most a letűnt császári szép napokra gondol, amikor ő még természetesen nem élt. Éppen ezért. De az is lehet, hogy szép emlékű dédpapája mesélt neki az arany ragyogású udvari időkről, ó, Schönbrunn, ó, Wiener Wald, ó, Ischl, ó, Schönau, ó, éles aranysarkantyúk és csípős lókorbácsok, és ó, Schratt Katalin. Ettől láthatóan elérzékenyül, lustán áthelyezi testsúlyát a másik hátsó lábára, odébb farol. Most hátsó fertályának másik felét nyomja a rácshoz, aztán enyhe lenézéssel, de azért biztatóan hátrapillant. Megengedi, hogy ezt a felét is megpaskoljam, kegyesen eltűri a simogatásomat is. Közben odaszól valamit a másik rekeszben unatkozó klubtársának, mire mindketten fanyarul elmosolyodnak, sóhajtanak.

,,’s gibt nur a Kaiserstadt, ’s gibt nur a Wien!“

— Miért nem látogatnak el Allandba? — kérdi leereszkedően a kokárdás, kürtőkalapos bécsi fiakkeres (előzőleg éppen degeszre tömött pénztárcájú amerikaiakat fuvarozott körül a Burgban, volt oka rá, hogy leereszkedő legyen), amikor látja, milyen tanácstalanul topogunk a Schweizerhcf egyik boltíves, freskós kapualja alatt. — Ja, in Alland! ...

Amikor látja értetlen pillantásainkat, megmagyarázza:

— No, in Mayerling. Sterbezimmer des Kronprinzen Rudolf...

Ah, a mayerlingi titok! A szerencsétlen Rudolf trónörökös és a szép Vetsera Mária... Habsburg Rudolf, vagy ahogyan politizálgató, öreg magyar bakák beszéltek róla odakint, szívfájdító naivitással, két embertelen pergőtűz szünetében, még a második világháború alatt is, — a Rudol... A Rudol, aki — Habsburgoknál szokatlan — szerette a magyarokat, a Rudol, aki — még Habsburgoknál sem szokatlan — nem szerette a Habsburgokat, a Rudol, aki elvágyott az örökké fojtottan sustorgó, intrikáló Burgből, és jó magyar király szeretett volna lenni. De aztán kétes hírű, vérszagtól lázasodó, búskomor vadász lett, hogy a végén megbomlott idegrendszerével, rémképektől hajszolt, vad lázadozásaival együtt bukjon fel egy királyi vaddal, a rejtélyes Vetsera Máriával. így lett a Rudolból legenda, megkeseredett szívű, két világháborús, öreg magyar bakák mítosza: Ha a Rudolt nem ölték volna meg — mert a Rudolt megölték, nem igaz, hogy meggyilkolta volna magát azzal a fekete grófnéval együtt: megölték a Rudolt orvul, hogy ne szerethesse a magyarokat. Ha nem ölték volna meg, akkor még az öreg háború sem tört volna ki, ez a mostani meg semmiképp.

Nem, nem megyünk el Mayerlingbe, túl sok néhai öreg baka szívfájdalmával találkoznánk ott. És Döblingbe sem megyünk el, ahol Széchenyi vérétől foltosak a falak, és Schwechatba sem látogatunk el, ahol Windischgraetz főúri gőggel diákokat akasztatott. Jobb lesz nekünk a Testőr nyomát, Bessenyei távoli üzenetét követni, vagy Batsányi visszhangját kutatni az ódon utcák során, vagy — ó, szedjük fel a sátrat, Paracelsus miszticizmusba burkolózott, hősiesen hadakozó újkori szellemarca vár a Semmeringen.