Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Rácz Olivér: Fények és árnyak
Rácz Olivér és /Jegyzetek egy készülő útinaplóból, I. rész) 1. Bécs enyhe ködpárában lebeg. Olyan misztikusan, mint amilyen akkor lehetett, amikor Oroszlánszívű Richárd király csatangolt a falain kívül, amíg az Erdberger Lände táján fel nem Ismerték, és a siheder Lipót herceg parancsára ki nem szolgáltatták a kor nagy politikai méregkeverőjének, Henrik császárnak. Nem tudom, hogy a történelemnek miért éppen ez a nem túlságosan közeli és közép-európai múltunkat nem is túlságosan érintő epizódja ötlött fel bennem, amikor kocsink begördült Bécs külső övezetébe: talán azért, mert reggel a laxenburgi camping gondnoknője túlzottan az elmúlt fél évszázad történelmi eseményeire irányította a gondolataimat, és ez arra késztetett, hogy távolabbi évszázadok páncélzatával vértezzem magam. — Tudom-e — kérdezte a gondnoknő ünnepélyesre árnyalt büszkeséggel —, hogy La- xenburgban született dér Kronprinz Rudolf, és hogy Laxenburg hajdan a császári gyermekek nyaralóhelye volt? — Büszke oldalpillantást vetettem családom Ifjabb sarjaira — mit meg hem tesz egy szülő a gyermekeiért? —, és udvarias bólintással nyugtáztam a megtiszteltetést, mert a laxenburgi camping valóban szép. (Este, amikor megérkeztünk, a gondnoknő megkérdezte, óhajtuk-e bevezettetni a sátrunkba — csekély díjazásért — a villanyvilágítást? Azt feleltük, hogy köszönjük, nem óhajtjuk. Azután megkérdezte, hogy kívánjuk-e bevezettetni sátrunkba — csekély díjazásért — a gázt? Azt feleltük, hogy ezt sem kívánjuk. Akkor megkérdezte, hogy óhajtunk-e vacsorázni? Miután ehhez már a „csekély díjazásért" jelszót sem tette hozzá, udvariasan megráztuk a fejünket, s miután a gondnoknő sűrű Verzeiunggal eltávozott, meggyújtottunk két szál hazai gyertyát — a jobbikból: külföldön sohasem vagyunk kicsinyesek —, és száraz spirituszon megmelegítettünk két doboz konzervgulyást.) A laxenburgi camping nagyon szép, és a laxenburgi camping elragadóan előzékeny gondnoknője mindent megtett volna értünk, hogy jól érezzük magunkat a császári gyermekek hajdani nyaralóhelyén. Amikor a mosdóból — aus dem Badezimmer — ó, ti halványkék csempék, ragyogó vízcsapok, fehér porcelánmosdók és meleg zuhany! — kiléptünk, megkérdezte, jólesett-e a fürdés, azután megtudakolta, ob die Herrschaften wünschen Mlni-polo spielen? Net? Schwimmbad? Billiard? Tennis! Ping-pong? Auch net? Sétalovaglás? Sétakirándulás a várba, vezetővel? Vielleicht ein Gesellschaftspiel in dér Spielhalle? Auch net? Nein, danke, die Herrschaften fahren nach Wien! — Nach Wien? — kérdezte hitetlenkedve, mint aki rosszul hall. De aztán megbo- csátóan elmosolyodott. — Na ja — mondta kegyesen —, Wien ist ja auch ganz hübsch. Ja, Wien ist ia auch nett. Bécs enyhe ködpárában lebeg, halványbronz és óarany árnyalatokban, olyan misztikusan, hogy mire a Wiedner Gürtelhez érünk, már el Is felejtem az Oroszlánszívűt és fények árnyak
