Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Monoszlóy Dezső: Versek
Monoszlóy Dezső szeretnélek latin szavakkal dicsérni „Quoű licet lövi..— dörögte latintanárunk, szemüvegéből Jupiter haragos villáma villogott, s mi néztük őt alázatos ökör szemekkel, a padok felett a csend ünnepélyessége lebegett, s még feljebb a latin szavak zenéje zengett, félig értett mondatok harangja kondult, a tartalom csak álmos sekrestyésként csoszogott utána, a szó muzsikája volt az úrfelmutatás, amelyben a iovi és a bovi, isten és ökör ikermadara szárnyalt. Ez jutott eszembe most, hogy dicsérni vágytalak a megszokott hasznos szavakkal, amelyeket annyira értek, hogy egyszerre száz darabra hullnak széjjel, és a mindennapok fontoskodása belepi penésszel, zúzmarával. „Szeretlek“ ... mondanám, de naponta hét deka kávé, ötven cigaretta. Mennyi az? Mindennap megcsókollak. Mennyi az? Már mást is szerettem. Mennyi az? Szerettem mást is? Mi az szeretni? Látod, az értelmes szavak menten szoroznak, összeadnak. Ezért szeretnélek latin szavakkal dicsérni, olyanokkal, amelyek mindjárt zendülnek, csengnek, s csak lomhán száll utánuk a tartalom. Xeve-tuva, csivi-csuva, madárbeszédben, rejtett zamattal Mater doloris... és... és mindegy... qui tollis peccata mundi... és igen, azzal is ... non licet bovi... Hallod mily közel van ökör és isten, ugye, mily fenséges Jupiterről beszélni, aki nincs, aki jó és hatalmas, hallod mater doloris, aki megfoghatatlan, akárcsak a szavak zenéje, akár a szerelem, megfoghatatlan és kimondhatatlan.
