Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Mács József: Adósságtörlesztés
— A sógoromékat viszik. Segíthetne. Közbejárhatna — kértem a kisasszonyt. — Segíts, Marka! Azonnal menj, és tégy meg mindent, amit csak lehet — Intézkedett a bátyám. A kisasszony sárcipőt húzott, esőköpenyt öltött, és' felkapaszkodott a csomagtartómra.. Sokáig szótlanul haladtunk, de a két falu határában már annyira forrt bennem minden, hogy nem tudtam tovább türtőztetni magam: — Maga is helyesli a deportálást? — kérdeztem. — Nem haragszik meg az őszinteségemért? — kapaszkodott jobban a derekamba. — Mondja csak ki, amit gondol! — Helyeslem. — Miért helyesli? — Ez az ország a mienk. Olyan méreg fogott el, hogy legszívesebben ledobtam volna a saroglyáról. — Akkor mért jön segíteni? — Az más. Maguk rokonaim lesznek. — Szóval helyesli, hogy ártatlan embereket hajtanak ki az otthonukból — nyeltem a mérgem. — Helyeslem. Persze, a módszereken vitatkoznék. A mi falunkban egy hadiözvegyet hajonfogva húztak ki á házából, és mint a disznót, feldobták a teherautóra. Ez barbárság. Ezt nem így kell csinálni. Sokkal finomabban! — Megnyugtatom, ezt csak így lehet csinálni. Gondolj^, hogy az emberek önként dobálják fel cókmókjukat a teherautóra? Édesanyja él még? — Él, szegény, nyugdíjas. — Mit szólna hozzá, ha elvinnék az otthonából csak azért, mert szlovák? Soha senkinek nem vétett, élt szerényen vagy módosán, ahogy tehette, és egy napon azt mondanák neki: te vagy az oka mindennek, hogy háború volt, hogy milliók pusztultak el a fronton és a koncentrációs táborokban, hogy feldarabolták a köztársaságot, hogy határ mentén élsz, és egyik nap ezek, másik nap azok vonnak felelősségre soha el nem követett bűnökért? A kisasszony hallgatott. A kerten keresztül vezettem be az udvarunkba. Ne botoljunk bele a csendőrökbe. Anyám egészen másképp fogadta a vendéget, mint legutóbb. Feltűnően kedves és nyájas volt hozzá. Ránézett a cipőjére, és összecsapta a tenyerét. — Jaj, milyen sáros lett a cipője. Mért nem vigyáztál jobban, fiam — dorgált. — Az esőkabát is milyen csúnya. Nem kellett volna annyira sietned. Rendbeszedte a kisasszonyt, megtörölte a cipőjét, az esőkabátját, és azzal küldött a biztosokhoz, hogy okvetlen visszahozzam Markát, majd hirtelen kigondolt valami jót ebédre. A kisasszony láthatóan nem tudta hová tenni az előzékenységét. Domonkos Péteréknél ebédhez készülődtek. A biztosok Láska komisszárral az udvaron társalogtak, a háziasszony meg a tányérokat, késeket és villákat rakta ki az asztalra. A gazda, a halottkém, a vályúnál mosta a kezét, délelőtt fát vágott, esőben, sárban hordott, eldobni való ruhában. A biztosok ismerték már Markát, kezet csókoltak neki. — Mi jót hozott nekünk a kisasszony? — kérdezte mindjárt az idősebb, aki Széldömökivel viaskodott. — Levelet? Táviratot? — találgatta a fiatalabb, és megtömködte a pipáját. — Mind a kettő jól jönne — szólalt meg a harmadik, és megigazgatta a kabátját. —■ Kérni jöttem. — Mit? — lépett közelebb Láska. — Gyöngyös Béláékat ne vitessék el! — Legyen szíves, hozza ki a névsort! — utasította a legidősebb a komisszárt, én mintha ott sem lettem volna. Láska kihozta, mutatta, és megjelölte a nevét. — Ez kicsoda, kije magának? — Rokonom — hazudta a kisasszony. — Maga is csak most tud szólni, mint ez a fiatalember? — emlékezett rám a biztos. — Ö klje magának? — fordította rám a szemét. — A leendő sógorom.
