Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - VETÉS - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg
leme, mely akkoriban már helenizmussá degenerálódott, e zsidók számára teljesen idegen volt, s nem élhettek volna annak légkörében. A Jézus-korabeli zsidó számára egészen távoli volt az antik világ tárgyakban megtestesülő istenfogalma. Az isten ábrázolását utálatos, képtelen cselekedetnek tartotta, „istenkáromlást“ és „parázna- ságot“ látott benne. A Róma elleni ellenállásra való felhívás tehát nem új társadalmi rend megteremtésének jegyében hangzott el. Ha ez így lett volna, ha ez lett volna a kereszténység legmélyebb értelme, aligha éli túl saját korát. Sokkal mélyebb értelmű és lényegbevágóbb dologról volt szó: olyan élet elképzeléséről, mely felelősségteljes elhatározás következtében, irgalmatlan belső harc után nyitja meg a jövőt, hogy az ember több lehessen, mint ezelőtt volt. A Jézust követő zsidó számára mindez nem az egyén tökéletesedésének s az egocentrikus erkölcsi fejlődésnek az útját jelenti, mely másoktól, az időtől és tértől függetlenül is járható. Dönteni Izrael, az ember — a társadalom dönt. S a döntés eredménye nem az egyén javát szolgálja, mert az teljességgel idegen és elfogadhatatlan az Ószövetség számára. Az elhatározás mindig a közösség érdekében történik, és tettekben valósul meg. Az egyén halála vagy szerencsétlensége nem rettenetes, nem is értelmetlen, sőt mélységes értelme van, mert gazdagítja az új valóságot. Az Apokalipszis tehát a pogány görög világ szemlélete és életfelfogása ellen irányul. Szerzője számára ez idegen, és előre látja bukását. Meghirdeti világszemléletének összeférhetetlenségét azokkal a kultúrákkal, amelyek elzárták előle az emberi lehetőségek világát. A parázna Róma ellenében az új Jeruzsálemet állítja példaképül, ahol az isten letöröl minden könnyet... ahol nem lesz többé halál, ahol magára talál az ember, megérzi tettre hivatottságát, és választani képes. Az Apokalipszis a végítélet, az utolsó s egyben első dolgok jövendölésével ér véget. A végítélet gondolata itt nem nyerte el a kozmikus katasztrófa formáját, mely valamikor a meghatározatlan jövőben játszódik majd le. Az ítélet aktuális és közvetlen. Mihelyt megértettük a „parázna nő“ bukásának elkerülhetetlenségét, s mihelyt állást foglaltunk ellene, lényegében minden eldőlt az ember számára. Megfellebezhetetlen ítélet hangzott el. Az ember az új Jeruzsálemet választotta, s választásával egész lényét latba vetetté. A soron következő tettek e motivációból erednek. A ember választ, és tetteiben átlépi az idő folyamát. Csodák történnek Ha az Apokalipszist visszavetítjük Jézus korába, akkor nyilvánvaló lesz számunkra, hogy Jézust nem tarthatjuk szociális reformátornak vagy forradalmárnak a szó mindennapi értelmében. Az evangéliumokban nem találunk semmit, ami egy társadalmi reform programjára emlékeztetne, ha ugyan nem akarunk primitív eljárással egyes idézetek alapján ilyen következtetésre jutni. Jézus jelleméről alkotott képünk alapján kétségbe kell vonnunk, hogy Jézus magát Messiásnak tartotta volna. Másrészt szinte bizonyos, hogy a zsidók, akiknek körében hatott, Messiást láttak benne, s olykor szinte fantasztikus törekvések támadtak, hogy megtegyék a zsidók királyának. Jézust prófétának tartják vagy Megváltónak, rendkívüli és ellenállhatatlan személyiséget látnak benne, de nem istent. Tettei páratlan, egyedülálló és megismételhetetlen cselekedetek sora: Jézus csodákat művel. Amit az evangélisták elbeszélnek róla. az eléggé primitív. Még azzal sem kellene figyelembe vennünk, hogy cáfoljuk. És mégis — Jézus csodákat művel! Rendkívüli cselekedeteinek van egy közös jellemzője: felborítják a természet rendjét. A végső hatás mindig megdöbbentő: csoda! Figyeljünk meg néhány fontos körülményt, amelyek között ezek a cselekedetek lezajlanak: Jézus sose tett azért csodát, hogy a jelenlevőket természetfeletti hatalmával megdöbbentse, hogy rendkívüli és isteni küldetését bebizonyítsa. Épp ellenkezőleg: mindig valahogy kelletlenül és mellékesen kerül sor erre. Szinte úgy tűnik, hogy Jézus nem szívesen tesz csodát. Mi az tehát, ami megzavarja a természetben érvényesülő okság elvét, s oly megdöbbentő módon megváltoztatja az objektív világban lefolyó eseményeket? Nem lehet semmi kétségünk: az emberi tett, a szubjektivitás mint olyan tényező, mely az okláncokra más törvényt és rendet kénysze
