Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - VETÉS - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg

bele van írva az egész múlt mint fenyegetés, mint előkép és figyelmeztetés. Az ember így váltja valóra, ami már megiratott, hogy újra az ember képére formálja azt. így teszi kockára önmagát, és mindig teljes önmagát. Ugyanakkor saját sorsának demiurgosza is, és tudja, hogy az.

Jézus, az Ember és a csoda

A kereszténység Jézusra hivatkozik. Jézus az Isten fia s egyben az Ember fia, a háromszemélyű isten, s mint ember egyedülálló, páratlan személyiség.

A teológusoknak sok nehézségük van vele.

S vajon mit jelent számunkra?

Korunk és Jézus ideje közt több mint kétezer év tátong.

Jézus mindmáig él a nemzetek tudatában. Arca ugyan időről időre elhomályosul, de sose tűnik el egészen.

Mit kezdjünk Jézus személyiségének a történelem során felmerült magyarázataival? Hagyjuk az egész ügyet a teológusokra, csak azért hogy skolasztikus megkülönböztető jegyeiket látva megvetően vállat vonhassunk? Vagy vegyünk részt a Jézus történelmi személyiségét tagadó vitákban?

A marxizmus számára mindez csak azt bizonyítja, hogy a Jézusba vetett hit létezik, van hitetlenség is, s ugyanakkor felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon ez a hit és hitetlenség milyen társadalmi vagy egyéni helyzeteknek felel meg, s az emberi cselekvésnek milyen motivációit képviseli?

Ha így tesszük fel a kérdést, Jézus nem lesz számunkra történelmi személyiség, de ez nem jelenti azt, hogy azok sorába állunk, akik azt bizonygatják, hogy sose létezett. Ez egyszerűen nem érdekel majd bennünket. Jézus számunkra sokkal szembeszökőbben létezik: mégpedig úgy, mint a zsidó világszemlélet sűrített megfogalmazása, mely időszámításunk kezdetén jelenik meg, s a nemzeti, faji korlátokon áttörve az egész világban elterjed. Az ilyen felfogás felszabadít bennünket. Ugyanis lehetővé teszi, hogy Jézust az evangéliumok alakjaként vegyük szemügyre, s annak a felhívásnak belső tartalmaként, amelyet megtestesít.

Válaszunk nem elégedhet meg azzal, hogy megcáfolja ezt a legendát. Nem tekinthető válasznak, ha kijelentjük, hogy nem hiszünk Istenben, sem Jézus istenségében, mert ateisták vagyunk. Az ókereszténység ugyanis nem a vallás kérdéseit veti fel. A tényleges válaszadás azzal kezdődik, hogy ezeket a kérdéseket történelmileg indokoltnak fogjuk fel. Arra irányuló törekvésünk, hogy válaszunk lehetőleg kimerítő legyen, végeredményben nem az elmélet és szavak, hanem a gyakorlat dolga.

Eu Angelion

Jézus zsidó volt. A zsidók ölték meg. Halottaiból feltámadt, mennybe ment.

Ez az evangéliumok alapvető sémája.

Jézus zsidó volt: számára a „választottság“ ószövetségi gondolatának épp oly jelentősége volt, mint bármely más zsidó számára. Alighanem müveit zsidó volt, aki mélyen tanulmányozta és megértette az Ószövetséget, s áthatotta annak szelleme.

Krisztus ideje a zsidó nép számára kritikus idő: sajátos arculatuk elvesztése, amit évszázadokon át az Izrael elnevezés jelentett számukra.

Jézus nemcsak születésénél fogva zsidó, célkitűzései és tevékenysége alapján is annak kell tartanunk. Igéi eredetileg nem a világnak, hanem az egész emberiségnek szóltak; nem egyetemes érvényű felhívásoknak szánta őket. Jézus kizárólagosan a zsidókhoz szól, mint választott néphez. Egyike a próféták hosszú sorának, aki elkedvetlenedve, felháborodással, később már gyűlölettel és fenyegetőzve figyeli az istengondolat aktuális átélésének lassú sorvadását, mely a választás és a választottság, a döntés és az éppen szükséges felszabadító tett közti feszültsegben játszódott le. Jézus korának zsidósága, legalábbis annak kiváltságos rétege már nagyon távol állt az istenhit e központi gondolatától. Többé az nem jelent számukra időszerű felhívást a döntésre. Isten a kutatás alkalmas tárgya lett, amit vizsgálni és elemezni lehet,