Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - VETÉS - Mikola Anikó: Két vers - Kmeczkó Mihály: Két vers
Mikola Anikó üzenet Komor hegyek mögé hullott megint egy napunk egyforma órák páros lépteink egyszerre gondolt gondjaink egy szürke napja Nem tudsz te olyan messze menni hogy ne érezzelek a távolságok sem rejtenek minket egymás elöl Messzi hegyek mögül rám néző szemedben messzi folyók jelöl rád néző szememben várakozik az új nap reménye nem szóltál Tudtad te jól, a csend veszélyes játék. Keskeny híd fényüket vesztett őszi vizek fölött, és nem szóltál, hogy vigyázzak. Tudtad, magányunk erdejében várakozó halotti gyertyák a szálfenyők, s én játszottam, hogy értelek. Most már ne szólj, már értem a gyászoló és a halott magányát, kihűlt karokkal nem ölelkezünk, szemfedőnek borülj ránk gyantaillat. Kmeczkó Mihály kezed Város volt egy térképen, öt útja közül bármelyiken indultam, mindegyiken a szerelem kertjébe jutottam veled. Emlékszem: gyárszagú kottalap volt, fehér festék-pötty hangjegyek rajzottak apró ráncai között. * * * Annyiszor akartam már kezed megénekelni, szerelem szagú kislány. mosogatás Gyűrűs kezeddel csillagokká mostad a tányérokat, anyjukként simogattad őket, s otthagytad mindegyiken ujjaid finom jegyét. Megálltál: az aranyos csillogású vízben, tisztító tenyered, szelíd simogatású ujjaid jegye alatt ott voltam én is. e finom, pici pelyhet, mely szélcsendben is vállról vállra szállt..
