Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - Mirko Markovics: Hemingway a jó barát
hallani akart, s aki ezt nem csupán akarta, hanem az idegei is megvoltak hozzá, a dolog a fedezékben végződik, a domb aljában, ahol a golyók a legrosszabb esetben is csak elsüvítenek az ember feje felett. De a tetőn, a századok hadállásaiban „el is tévedhetett“ a golyó. S az embernek nem kellett különösebben megerőltetnie az agyát, hogy megértse, milyen tragédiát okozhatott volna egy ilyen „eltévedt“ lövedék! Mindezek ellenére a századoknál bejelentették, hogy Hemingway jön — persze azzal a feltétellel, ha ott-tartózkodása idején a legkevésbé sem bomlik meg a szokásos rend. Sorban végigjártuk a századokat. Feltételeztem, hogy Hemingway, amint azt a statisztika is kimutatná — olyan ember, akinek bátorsága nagyobb az átlagosnál. S mégis, ahogy jártunk-keltünk a lövészárkokban, hidegvére és könnyelműsége ámulatba ejtett. Volt a viselkedésében valami kihívó csintalanság, vakmerőség, ami az én szempontomból, mivel a körzetemben való tartózkodása alatt felelős voltam az életéért, túlzottnak és feleslegesnek tűnt fel. Egy mellvédnél majdhogynem összevesztünk... Az, hogy kitegintgetett a mellvéd fölött még hagyján, de amikor felmászott majdnem a tetejére, s még hangosan magyarázni is kezdett valamit, erőszakkal lerántottam. Kénytelen voltam megtenni. Ha ez másutt történik, bizonyára kaptam volna egy „horgot“, vagy valami mást Hemingway gazdag készletéből. Itt azonban másként végződött a dolog: — Mi az ördögöt ráncigálsz te engem?! Csak nem képzeled, hogy a gyámom vagy?! — Te itt csak önkéntes vagy, a körletemért én felelek! — válaszoltam nem kevésbé haragosan. Néhány másodpercig zihálva néztünk egymással farkasszemet. Nem tudom pontosan, miért itt, az első (de nem utolsó) összekapáskor pattant ki lelki kapcsolatunk szikrája... Mintha csak most találkoztunk volna először. A harcosok egy csoportja hangos „Hurrá!“-val köszöntötte Hemingwayt. Franco katonái bizonyára azt gondolták, hogy rohamra indulunk. Ropogni kezdtek a géppuskák, felvijjogtak az aknák, repültek a rakéták, „a rend és a nyugalom“ felbomlott. Várnunk kellett, míg elmúlik a „riadó“, hogy visszatérhessünk a zászlóalj törzskarába. ■ Beszélgetés a csillagok alatt Tiszta, harmatos, holdnélküli éjszaka volt. Leheveredtünk egy katonapokrócra a szabad ég alatt. Egy üveg konyak is előkerült. Sokáig beszélgettünk Montenegróról, a Balkánról, Olaszországról, pontosabban arról, hogyan vett részt Hemingway az első világháború idején az olasz fronton az osztrákok elleni harcokban. Jóval előbb, amikor még nem is álmodtam, hogy valaha így, egy szál pokrócon együtt ülök majd vele a madridi ég alatt, olvastam Búcsú a fegyverektől címú könyvét, s ez most hozzásegített, hogy megtaláljuk a közös nyelvet, főleg amikor Piavéról és Caporettóról volt szó; őt foglalkozásához híven, Montenegró történelme és szokásai érdekelték ... Észre sem vettük, hogyan múlt el az éjszaka, az üveg kézről kézre vándorolt. — Tudod, nekem nehéz kiejteni a nevedet... Nem haragszol meg, ha egyszerűen csak Mike-nak foglak hívni? — Egyáltalán! Ezután a spanyol polgárháborúra terelődött a sző. Elszomorította, hogy „nem igyekszem utána“ a konyakkal, de az én gyomrom már attól is émelygett, amit megittam, s ezt meg is mondtam neki. — Tehát nem bírod az italt! Azt válaszoltam, hogy ezt a kotyvalékot egyáltalán nem szeretem, s csak az ő kedvéért iszom. — Ihatom egyedül is! Ehhez nem kell társaság... Az én szemszögömből ez a kotyvalék egyike a legjobb dolgoknak, amiket az ember kieszelt... De igazad van. Mint különben nekem is ... Vigyen el az ördög! S amennyivel gyorsabban fogyott a keserű folyadék az üvegben, annál élénkebb, kötetlenebb, felszabadultabb lett a párbeszédünk is. Hogyan nézi mindazt, ami Spanyolországban történik? Mi ösztönözte, hogy részt vegyen az eseményekben? íme néhány válasza:
