Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Ján Smrek: Versek
Ján Smrek Baccardi Valaha mohón nyeltük nedvetek híres üvegek; fejetek címke koronázta, hetedhét ország nyelvén énekelt fényetek gyémánt-ragyogása. Szívünk földrajza volt a szerelem, s nagyító-lencse tüzes cseppetek, elláttunk széles tengerek fölött, s a lélek, melyet lánggal űztetek, holdkóros módján világgá szökött. Negyvennégy fajta rumot ízlelgettünk, negyvennégy fajta konyakot szerettünk, miénk volt, ó egek, miénk, amire szivünk vágyott, megleltük létünk legszebb kincsét, a határtalan szabadságot. Kinek a szesz csak ital, semmi más, s csupán a szomját oltja, sose érzi a szellem iramát, nem tudja, mi a boldog szárnyalás, a föld sarába süllyed s földi gondba. Minél nagyobb az ember bölcsessége, ital hevére annál jobban vágyik, mely bizton viszi bűvös erejével parttól partig és csodától csodáig. Baccardi, vérem örök társa lettél, bár régen hordta nyelvem ízeid, kedvesebb voltál minden kedvesemnél, választott párom, mátkám voltál, mint hőmérőben a higanyszál, úgy emelkedtél szivemig. S most nem vagy sehol, veszett fényed a múlt ködéből soha fel nem támad. Ö, nem a torkom s szomjam követel, a lelkem kiált éhesen utánad. Torkom már régen szerénység neveltje, mit megszokásból erényként csodálok, ám lelkem vágyát nem lehet becsapni: kéri a szeszek ízét, melyek a népeket és egész földgolyónkat úgy ölelik, mint roppant óceánok. Ha egyszer felhők között szállt az ember., törpévé lenni nem tud soha már, sem féreggé, mely csupán porban élhet. Ó, mikor rózsás ködben úszó szemmel negyvennégy fajta italt ízlelgettem, a homlokomon kigyúlt tündöklésben az emberiség aranykora fénylett. A mindenséget akartam lebírni, repedt a szív, a csontok megroppantak, égi fenséget ölelt képzeletem, bár testem földre roskadt. Régi szépségek színe bujdokolt a ránk tekintő karcsú üvegekben, bensőnkben százszorszép poézis íze forrt, s letűnt korok, melyek egymáshoz úsztak önfeledten. Góthai almanach volt minden bütykös, a drága ital nemes ősök sarja, Baccardi, Martell, Hennessy: megannyi dicső család, s egyetlen szép mese, melynek folyását ponttal lezárni senki nem akarja. Mióta megért konok férfi-lelkünk, ilyen mesékben éltünk öntudatlan, minden palackot glóbuszként emeltünk, elénk tárult a világ mása, s úgy rengett szánkon mosolyunk, mint mérhetetlen erők viharzása. Fény volt e mosoly, dicső diadal, az ember meglátta az élet titkát. Csillagot fogtak ujjai, játszott az egek villámaival, s aranyat gyúrt a semmiből, mint régi alkimisták. Bűbájos kocsmák boltíve alatt a polcon sok-sok víg üveg feszített, s úgy nyíltak ki, mint öreg fóliánsok, és minden szavuk úgy zenélt, mint a Petrarca-rímek. Lépcső vezetett a homályos csöndbe, s úgy léptünk be, mint hűvös dóm kövére, kinyílt az üveg lángnyelvét kiöltve, s ránk szállt a tűz s a pohárcsengés fenséges zenéje.
