Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Vasile Rebreanu: Fekete lakoma
sen, magukban, férfiasan sírtak. Könnyeiket azonban nem szégyellték. Mind rá gondoltak, az elhunytra, s arra, hogy hazaérkezve már nem találják ott. A házuk tágasabbnak, de üresebbnek tűnik ezután. Az elhunyt egészen mostanáig nem volt beteg. Szorgalmas asszony volt, a vidámság csak úgy sugárzott róla, az utolsó napokig dolgozott, szőtt, s amikor megbetegedett is, csak a derekát meg a hátát fájtatta. De továbbra is. szőtt, tréfálkozott, nevetett. Ült a szövőszéknél, míg csak meg nem bénult. Egyszercsak nem tudta szétnyitni az ujjait, a lába is megmerevedett. Ráesett a szövőszékre, s belevéste fogait a fehér, durva, magaszőtte vászonba. Most, ha belépnek a házba, fekete csend fogadja őket, savanyú szag; a szövőszék, melynek csattogása eddig messziről hallatszott, hangtalanul, befejezetlen mozdulattal vár, fehéren a savanyú, fekete csendben. A vászonból, amit épp szőtt, egy darabot levágtak neki ingnek. Beléptek a kapun, az öregasszony még mindig sírt, a férfiak csendesen lépkedtek, hajadonfőtt, megnyúlt, fekete arccal, kivörösödött szemmel. Csak a ház küszöbén álltak meg, mintha egy láthatatlan falba ütköztek volna, és tudták, hogy ezt a falat szomjúságnak hívják. És vágynak is hívják. Szomjúságnak, vágynak — az eltávozott után. Hallották a szövőszék zaját, a vetélőt, a borda csapódását. Mikor beléptek, senkit sem láttak, pedig valaki folytatta a szövést. Csak mikor közelebb mentek, vették észre a kezeket. Megismerték: az ő kezei voltak, a halotté. Kántor Erzsébet fordítása Bácskái Béla: Táj templommal, fametszet r ►
