Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - L. Gály Olga: Beszélgetés Anton Hykischsel

lengyel eseményektől izgalmas évben indult meg a Mladá tvorba című folyóirat. E körül a havilap körül csoportosultak „az 1956-os nemzedék“ prózaírói, Jaroslava Blažková, Peter Balgha, Ján Johanides, Jozef Kot és mások, akik abban az időben a szlovák irodalom első ifjú hullámát jelentették a személyi kultusz után.

1961-ben jelent meg első könyvem, az Álom érkezik az állomásra, ahol időszerű témán próbáltam ki a modern próza formai elemeit.

Van valami határozott programja, vagy a véletlenre bízza magát a témaválasztásban?

Programomról részben már beszéltem. Ojabb írásaimban a kritika kitapogatta azt az igyekezetemet, hogy az embert mindennapi életében ábrázoljam: munkája közben, a hivatalban, az utcán, az autóbuszban, a villamosban. Érdekel a hétköznapok embere, az események, a kölcsönös kapcsolatok árnyalatai, szóval mindaz, amit gyakran banálisnak tartanak. A kritika egyébként nem takarékoskodik a váddal, hogy én a banalitások aprólékos boncolgatója vagyok.

(„Nehezen bocsátható meg például az a szinte riportszerű publicisztikai stílus Az isten háta mögött című fejezetben, ahol Hykisch kifejezetten hanyagul számol be az üres, gondolatilag tartalmatlan tapasztalati anyagról — írja Pavol Števček a Kultúrny životban Hykisch Mähring főterén című könyvéről. — Beteljesületlen vágya, hogy portrékat rajzoljon, csak jobban aláhúzza ezt...“

„A költészet, de a költőiség és írói egyéniség is határozottan másban rejlik

— írja Števček a továbbiakban. — Hykisch témáinak specifikuma és egyedisége például a hős vándorlása a kísérleti intézetből „az isten háta mögé“, onnan a főiskolára és onnan Párizsba; a káderezések mint az emberek sorsának dinamikus tényezője; a káderes önkénye, amely megfellebbezhetetlenül „szövi“ az egyén életútját stb. — mindez valami olyan felé irányul, amit csak így nevezhetek: a realista abszurd regény cselekménye. Mint ilyennek, nemcsak költői, de felfedező ereje is van: leleplezi az ember abszurd helyzetét, és kényszerít állást foglalni vele szemben, tehát megsokszorozza az ember aktivitását, és kiprovokálja pártállását a történelem dolgaiban.“)

Én ezt nem tartom bűnnek, és vezekelni se szándékozom miatta. Ellenkezőleg, azt hiszem, az ún. banalitásban, abban, hogy a banalitás naponta körülvesz bennünket, és hatalmas lelki energiát kell kifejtenünk a leküzdésére — ebben rejlik létünk nagy drámája is.

Olyan témákat választottam, amelyeket alaposan ismerek. Ezekből merítenek elbeszéléseim, valamint hosszabb novelláim és regényeim is. Igazuk eredete előbbi munkahelyeimen kereshető, középpontjukban a mai értelmiségi ember áll különféle megnyilatkozásaival. Szándékosan szerepeltetek közgazdászt, tehát olyan embert, aki szorosan érintkezik az anyagi termelő világ fordított, absztrakt másával. Könyveimben ez a fiatal mérnök mindig harcban áll önmagával és környezete banalitásával, hogy valami elfogadható helyet találjon magának a világban.

Nem szeretem a kisiklott, lelkibeteg hősöket. Hétköznapi, talán túlságosan is átlagembereket ábrázolok, sőt lehet, hogy érzelgöseket és banálisokat, de az biztos, hogy ismerem őket, és tükröt tartok elébük.

(„Bár az emberi közösség összetartásának művészi ábrázolásában helyenként megkonstruált és naiv — írja Hykischről Bŕetislav Truhlár —, a szerző a művész őszinteségével az irodalom számára eddig ismeretlen vonásokat tár fel szocialista életünkről. Munkájának rokonszenves oldala hőseinek begyökerezett- sége a dolgos életbe és az az odaadás, amivel a társadalmi célokat követik“.) (Práce, 1966. I. 9.)

A prózán kívül más műfajokkal is próbálkozom. írtam egy TV-drámát, és nemrég fejeztem be egy rádiójátékot, a Robaj címűt, az emberi hangok kompozícióját. Ezekben a drámakísérletekben új irányba igyekszem. Elhagyom a realisztikus leírásokat, és nincsenek kedvemre a szilárdan megépített ariszto-