Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Emil Boleslav Lukáč

Hídépítő szerepe álcázatlan volt, meggyőződésévé vált. Adyért s a magyar költőkért szembe tudott szállni, ha megtámadták, az egész fiatal szlovák irodalmi világgal. Nemcsak fordított, félkézzel védenie is kellett fordításait és ismertető írásait. A magyar irodalmat bevonta minden munkakörébe. Mikor a Szlovák írószövetség lapját szerkesztette, tőlem és Peéry Rezsőtől tanulmányt publikált a szlovákiai magyar irodalomról, s Győry, Mécs, Vozári verseit tolmácsolta szlovákul. Alžbeta Göllnerovát ő bíztatta, fordítsa le lapja számára Szabó Dezső elbeszéléseit, könyvsorozata számára Móricz Sáraranyát. Mikor József Attila meghalt, ő versfordításokkal reagált, s a költő Pozsonyban élő barátjától közölt nekrológot. Meg kell nézni, milyen humanista erejű magyar műveket tett közzé a háború alatt akkori lapjában, a Tvorbában. A Tranoscius Könyvkiadónak nemcsak Krúdyt fordított, hanem kiadta ott mások magyar fordításait is, például Móra Aranykoporsóját. A háború alatt vele szövetkeztem, hogy megjelentessem Pozsonyban az új magyar líra szlovák nyelvű gyűjteményét. A munkába műfordítóként bevontuk a legjobb szlovák költőket, Jám Smrek vállalta a kötet kiadását, Lukáč a fordításain kívül bevezető tanulmányt is írt. A könyv a Na brehu čiernych vôd címet kapta, Ady-címet, miután az első címet: A Duna vallomása, a fasiszta cenzúra nem engedélyezte. S amikor a könyvet szép kivitelben megkapta a könyvpiac, s rázúdult a szlovák sajtó ágyútüze | csak a Gardista cím napilap egy hónap alatt tíz cikket írt ellene), Lukáč állta a támadásokat, s nem hagyott el engem, pedig ezért lehazaárulózták, s vele együtt Smreket is.

Magyar fordításainak számát-címét itt el sem mondhatom, hosszú bibliográfia volna, de egyszer szerét kell ejtenünk ennek is, mert a legszebb dokumentumok egyike. Lukáč egyszerre lett szlovák költő s magyar műfordító a húszas években, 1922-ben. Kezdettől fogva azon fáradozott, hogy a szlovákmagyar irodalmi érintkezés kölcsönössé váljék, és vérkeringésszerűen működjék mindnyájunk örömére. Művelődéstörténeti feladatnak vállalta, hogy erre rámutasson, s felszítsa a tüzet mindkét oldalon. Fordított Lukáč más irodalmakból is, de a magyar irodalom varázsát tiszta lángként szünet nélkül ő tartja kezében; igazi ignis ardens. S ami külön is említeni való, az évek haladtával lángjának tüze nem kihunyóban van, hanem lobogni látszik: új meg új költőinket tolmácsolja, figyelme, készsége eleven, hisz belső kényszer hajtja, a kutatás, a felfedezés, a művészi alkotás tiszta derűje s a meggyőződés, hogy a magyar nyelv megismerése s a magyar kultúra őszinte szemlélete nem túlzó magatartás a szlovákok egyik szomszédja iránt, hanem okos érdek.

Hosszan írhatnánk Lukáčról, ismerem költészetét, s most, hogy a nehéz, sűrű ködből újra előlépett a szlovák irodalmi nyilvánosság elé, s rövid idő alatt két verskötete jelent meg és számos verse, fordítása, cikke, köztük a Párizsból átkiáltó ujjongások, az írás indokolt is volna. A nyomdai korrektor, aki éveken át azzal kereste meg kenyerét, hogy mások írásait javította, költővé rázkódott ismét, mint a mesebeli ifjú, akit szétszaggatott a sárkány, s a szerelem újjászüli. Hű maradt magához, a költői hivatáshoz, mint a háború alatt, amikor mert szembeszállni a fasizmus sárkányával, s nem hagyta magát. Nem tudom meghatottság nélkül olvasni Hudba domova című új kötetének utolsó darabjait, szomorú dúdolásait a pozsonyi éjszakában, a Mély út fölött szikrázó csilagok alatt. A szlovák irodalmi életbe visszatért egy rendkívüli költő, visszatért a magyar irodalomnak is Emil Boleslav Lukáč, önzetlen barátunk, szószólónk, megértőnk. A láng újra fénylik, s szórja fényköreit.