Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Emil Boleslav Lukáč
Szalatnai Rezső: Emil Boleslav Lukáč A szlovák írók közül, akiket személyesen ismertem, Emil Boleslav Lukáccsal voltam együtt legtöbbször. Még egyetemi hallgató koromban ismerkedtem meg vele, nagyon jámbor környezetben, a pozsonyi főiskolások YMCA-klubjában, ahol egy derék és ösztövér angol úr magyarázta az evangéliumot. Azt hittük, ebből lehet valami, de csak olyan emlék lett belőle, mint a csendes hóhullásból. Az angol megváltás igyekezete után a szlovák költő állt fel ott, s verseit mondta el. Akkor éppen heves isten-élményeit foglalta versekbe, hosszú sorú énekek voltak ezek, a fényvivő Ürról s a világosságról. Vékony testű, kedves mosolyú, kisbajszú fekete fiú volt a költő, mindenki szerette. A poeta doctusok olyanok, mint a jeles diákok, éjfélkor is tudják a leckét, s általában pontosan tudnak mindent. Lukáč is ilyen poeta doctus, legott kitapogatta irodalmi ismereteimet, idézett, én is idéztem, egymás szájából vettük át a szót. Úgy ismerte a magyar lírát, mint bárki a magyar írástudók közül. Láttam, hogy ez az ember a költészet számára formálódott, vagy maga a költészet formálta. Társalgásunk minden feszélyezettség nélkül indult, s tart mindmáig; áttelepülésem óta immár csak levelekben. Lukáč tűnődő, de lényegében kiáltó és visszhangváró alkat. Forráskeresése: kielégítetlen szomjúsága. Tudós költő, mint Csokonai, Arany, Babits vagy Szabó Lőrinc, de romantikusabb Szabónál, s nem olyan irgalmatlan vetkőző, nem olyan adatszerűén mindent elmondó és leleplező, amilyen Szabó Lőrinc volt; ellen tudott állni a vers áradásának, s egy kötőszóval sem mondott többet észleleteinél! Lukáč költészete is monológ-líra, vallomások gyűjteménye, de rendkívüli benső egybefonódása van a szavakkal. Lukáč a szavak glóriájában lépked. Arcán, kézvonásán, verssorain ott tükröződik a vágy: értsetek meg, én értelmesen szólok! Hányszor ballagtunk esténként haza kettesben, ömlött belőle a szó, a vallomás és a keresés, lényegében az igazságkeresés és szépségkeresés szózenéje. Mikor lefordította József Attila Rejtelmek ha zengenek kezdetű versét, megállt az utcán, úgy mondta el nekem lassan, tagolva. Aztán félrehajtotta a fejét, s mint aki pompás gyümölcsöt helyezett a serpenyőbe, nézte a recitáció hatását az arcomon. Mikor Krúdy Podolini kisértetét tolmácsolta szlovákul, a magyar lírai próza azonos zengését játszotta el anyanyelvén. Hallgasd csak ezt, s még ezt! — egész oldalakat olvasott fel a fordításból, hogy meggyőzzön arról, amiről nem kellett meggyőznie; tudtam, hogy győzelmes művész. Akkor már a Mély út torkolatánál lakott, egy új házban, s én véletlenül pár lépésnyire tőle, így hát akaratlanul is sokszor találkoztunk jövet-menet, elálldogáltunk a kapunál, ahogy vidéken szokás. Megfigyelhettem életét, munka- módszerét, láttam könyvtárát, családi körét. Bizalmasan tudtunk véleményt cserélni, főleg a háború alatt, válságos helyzetekben. Megőriztem együttlétünk ilyen emlékeit. Hadd mondjam el közülük azt, amely már történelmi jellegű. 1939. március 14-én délben éppen akkor találkoztam Emillel, amikor a szlovák nemzetgyűlésről tartott hazafelé. Ott döntöttek Szlovákia sorsáról, Hitler figyelő
