Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - L. Gály Olga: Beszélgetés Anton Hykischsel
L. Gály Olga beszélgetés Anton Hykischsel Mutatkozzék be először az író! 1932. február 23-án születtem. Két gyermekem van, egy kislányom és egy kisfiam. Szülővárosomat, Selmecbányát (Banská Štiavnica) Szlovákia legvarázslatosabb városának tartom. Ez egyáltalán nem lényegtelen dolog. Selmecbánya valamikor a középkori Magyarország első nagy városainak egyike volt Közép-Európa kultúráinak keresztútján. Remélni merem, hogy ebből valami bennem is megőrződött. A gimnáziumot Selmecen látogattam, később Lévára költöztünk. A lévai gimnáziumban érettségiztem 1951-ben. Ehhez a városhoz sok kellemes emlék fűz, beleszámítva első szerelmemet is. Azután a pozsonyi Közgazdasági Főiskola hallgatója voltam. Elvégzése után egy kísérleti intézetben dolgoztam, rövid ideig egy építkezési üzemben, majd egy kertészetben, mindenütt mint közgazdász. Most már negyedik éve dolgozom a pozsonyi rádió irodalmi szerkesztőségében. Mikor és miért kezdett írni? Valamikor kisfiú koromban újságíró és híres riporter szerettem volna lenni. Hála kissé zilált káderprofilomnak, nem vettek fel a prágai újságíró fakultásra. Mint közgazdász különböző vállalatoknál alkalmam volt megismerni olyan emberek mindennapi életét, akik nem építettek gátakat, s nem voltak sem munkahősök, sem katonák, sem másféle harcosok. Még mint főiskolai hallgató rövid prózai műfajok fordításával kísérleteztem angolból. Titkon verseltem is, meg olyan karcolat-féle dolgokat írtam a környezetemben élő emberekről. Amikor először léptem állásba, egyszeriben sok időm lett. Nem is udvaroltam akkor, nőtlen voltam, ráértem. Üres délutánjaimon és estéimen első regényemet írtam, mindarról, ami az utóbbi hónapokban betöltötte az életemet. Ez a regény a Lépés az ismeretlenbe. Elküldtem az Irodalmi Alap 1957. évi pályázatára, ahol díjat nyert. 1959-ben kellett volna megjelennie, de adminisztratív úton visszatartották, így csak 1963-ban, a XII. kongresszus után adták ki. Az írásra valami lázongásféle késztetett az ellen, hogy olyan regényeket olvassak, amelyekben az élet a mienktől eltérő módon folyik. Elengedhetetlenül fontosnak tartottam, hogy az irodalomba bekerüljön a hétköznapi emberek és a hétköznapok légköre. Az 1957—60-as évek a szlovák és a cseh prózában is lehetővé tették a program megvalósulását; hogy megszólaljon a hétköznapok költészete és prózája. Ez valami neorealizmus-féle jelenség volt a mi feltételeink között. Irodalmi belépőm szorosan összefügg az 1956-os évvel. Ebben a diákmozgalmaktól, az írók II. kongresszusától, a XX. pártkongresszustól, a magyar és
