Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Keresztury Dezső: Arany János
s ez a szemszög olyan lelkiállapotot teremt, amely kizárja, hogy izgalommal szóljunk róla. Néha legalább. Most értem az egyik Illyés-vers jelzőjét: halál-tiszta. Öt év. Az időt nemcsak az óra méri. A virágok, a fák, a kövek is. 1961-ben, a tihanyi látogatáskor nem találkoztunk személyesen. Akaratlanul is eszembe villannak annak az augusztusi napnak a részletei. Fél kiló verssel a hónom alatt, hihetetlen izgalommal baktattam felfelé a Kopasz-hegy lépcsőin. Mennyi mindent kellett a szívnek kibírnia! A tüdő- szárító hőséget, alépcsősor levegőfogyasztó kínzókamráját, és végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a lélek izgalmát. Ne értsük félre! Nem az izgatott, hogy most az élő magyar és világ- irodalom rangos alakjával beszélhetek majd, nem a Kossuth-díj birtoklásának tisztelete szorította belém a szót. Hanem az, hogy amit én igazán művészinek, szépnek, jónak hittem, azt Illyés verseiben benne tudtam. Tökéletesen megfogalmazott gondolatokban. Arányosan használt, rendkívül jellemző képekben, melyek olyan természetesek, mint virágon a levelek. Mire az ajtóhoz, a házig értem, minden maradék levegőm elfogyott. Csak a feleségét találtam otthon, izzadtam, lihegtem, szerencsére kitalálta bajomat, papírt, ceruzát adott, és én levélben, a gondolatok talaján már sokkal biztonságosabban lépve, elmondtam, amit szóban bajosan tudtam volna elmondani. Illyés Gyula délután ért haza. Elolvasta -levelemet, végigböngészte az ott hagyott verseket, itteni folyóiratainkat, és ő is írt. Két napon belül kézhez kaptam. Nem fűzök ehhez semmiféle kommentárt. De talán e puszta tények is mondanak valamit. Most, ezerkilencszázhatvanhét telén más a helyzet. Egy újabb, ezúttal már harmadik levéllel a tarsolyomban, előre megbeszélt találkára megyek. Ismét hegyre, a magasba baktatok, a Rózsadombra. Lihegek most is. Nem sistereg ugyan a nyár kazánja, viszont elegendő munkát ad egy négysávos, özönvíz előtti magnetofon cipelése. A tihanyi szilvafákhoz hasonlatosan meggyfák, barackfák kukkantanak ki a kerítés lécei mögül. Veréb surran. És én, aki időközben jóformán egész életművét megismertem, érdeklődéssel és izgalommal kutatom a kopár fák törzsét, ágait. Vajon nem ez a meggyfa borult virágba, s hozott ízes gyümölcsöt, s nem ezt a roskadozó fát látta-e meg Illyés, amikor Meggyfa című versét megírta? Hol vannak a cinkék, a rigók? Itt minden növény, minden fal, minden ház, minden tárgy gyanús. A versben szebbek, varázslatosabbak, ám azáltal, hogy tudok róluk, most, télen is — virágba borulnak —, ha akarom. A magnetofonszalag két amolyan félig-meddig hivatalos nyilatkozatát őrzi. Ö, aki a budapesti költőkonferencia egyik szervezője, mozgató motorja volt, arról beszél, hogy az efféle összejöveteleknek elsősorban az egymáshoz való közeledés, barátságok kötése, kötetlen, szívélyes beszélgetés a céljuk. Hiszen a költők megtalálták már azt az eszközt, amellyel gondolataikat kicserélik anélkül, hogy személyesen találkoznának. Ez maga az írás. Pesten ettől sokkal többről volt szó. És az európai költő-összejövetel el is érte célját. Másik nyilatkozata miniatűr tanulmánynak is beillene. Izgalmas kérdést boncolgat: milyen vajon e pillanatban a világ költészetének helyzete? Itt most tegyük ki az idézőjelet, figyeljük minden szavát! „Az elmúlt esztendőben — bár nem szívesen utazom — sokfelé jártam. Meghívtak az Egyesült Államokba, San Franciscóba, voltam Párizs-
