Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - Keresztury Dezső: Arany János

zott, a lelkesültség ellentétébe fordult, a buzdító hang érdesen gúnyolódó, majd higgadtan szemlélődő, végül halálosan bánatos lett.

Az egész korszak központi élménye a „világcsoda", a forradalom és a szabadság- harc volt. Ez sugalmazta a történelem viharában elsodródó homéroszi világot elsirató Toldi estéjét, aztán egy sor kitűnő politikai cikket a nép számára s egy fűzér aktuális ihletű költeményt. Az összeomlás után kettős lett az élményhez való viszonya. Hogy elviselhesse következményeit, meg kellett bírálnia azt, ami történt. Sajnálatosan fél- benmaradt idevágó kísérletei közül csak egyet sikerült befejeznie: második nagy szatíráját, A nagyidai cigányokat, a magyar szalmaláng-nagyotakarás e fájdalmas torzképét. A lehiggadó lélek előtt azonban újra visszanyerte fényét az áldozat: azzá az élő és éltető eszmévé finomodott-mélyült, amelyhez oly makacs és tiszta hűséggel ragaszkodott a költő akkor is, amikor ellenzői és politikai aprópénzre váltói már sokszorosan meghamisították. Ez az élmény táplálta első lírai virágkorának egyszerre rendkívül szubjektív és fegyelmezetten tárgyilagos költői realizmusát.

Sokszor mondotta, hogy inkább az ábrázolásra, mint a lírai kifejezésre érzi magát hivatottnak. Legnagyobb felindulásában is szerette képbe burkolni, vagy a nagy, tiszta eszmék és egyéniségek elszemélytelenítő magasságába emelni érzéseit. Körülményei ekkortájt egyre inkább abba az irányba terelték, hogy ő is a rövid erőfeszítés, a kis időre, térre zsúfolódó, nemegyszer vulkáni hevű ihlet költője legyen. Mindez együtt eredményezte, hogy a ballada legnagyobb mesterei közé emelkedett. Ezek a „dalban elbeszélt tragédiák" természetes közegül szolgáltak arra, hogy tár- gyiasíthassa személyességét, hogy teljes mértékben érvényesíthesse páratlan tömör- ségű és hajlatosságú nyelvének, látomást idéző, hangulatteremtő mágiájának erejét.

A két Toldi mellett főként balladáira hivatkoztak azok a kortársai, akik „a nép költőjének" hivatástudatát, „a nemzet költőjének" hivatástudatára tágították-emelték Arany számára. Az 1850-es évek második felében új és új válságok rázták meg a Habsburg-monarchiát, s a nemzeti remények újraéledtek. A magyar politikában egyre komolyabb szerep jutott a költő barátainak, tisztelőinek. Az ő nemzeti egységpolitikájukban Aranyra, a népi származású, radikális múltú, de nem kompromittált, nagy műveltségű, de stílusa közérthető természetességét megőrzött költőre komoly szükség volt. Amikor a vidéki tanár 1848-ban kivételes tiszteletadással megválasztott tagja lett a Tudományos Akadémiának, nemcsak díszt kapott tehát, hanem kötelezettséget is. Egyrészt azt, hogy legyen az irodalom süllyedő szintjének emelője, s egységének erősítője, másrészt azt, hogy a nemzeti öntudat formálásában s a politikai vitákban is egyre jelentősebb magyar múlt nagyságának legyen éneklője.

A kor az elveszett magyar naiv eposz újraalkotását várta tőle. Erre a reménytelen vergiliuszi feladatra összpontosította pályája derekának legnagyobb erőfeszítéseit. A magyarok történetét ő is a hunokig vitte vissza: Attila világbirodalmának mondáit Attila fiának, az őshazába visszatért s a magyarokat útra indító Csaba királyfinak alakját idézve kötötte össze a magyar honfoglalás mondáival. A példaszerűen naiv- népi-nemzeti hőseposznak szánt trilógia így növekedett: a mondák ködébe a tudomány világosságával igyekezett behatolni, a nép végzetét hordozó hősök felidézéséhez a nemzeti emlékezet hitelét kereste. Hű marad a népi világhoz, de történelmi látomásokká növelte ennsk motívumait. Roppant nyelvi műveltsége összefogta az íratlan költészet és a magas irodalom fogalmazási remekléseit. A trilógia első tagjában, a Buda halálában a kiváló egyéniség pusztulását azért és úgy mutatta meg, hogy közönsége, az „illúziók áltatásába szédült nemzet", „amaz erős törvény" parancsára figyeljen, az egyensúlyra, a világ erkölcsi rendjére, amely tiltja, hogy az ember „Isten legyen alant földjén“.

Amikor költőként megbénult, úgy érezte, hogy bírálóként, szerkesztőként „még hasznára lehet az irodalomnak“, „visszaadhatja tekintélyét a kritikának". így lett „éneklőből énektanár“. Ebben olyan pontos és lelkiismeretes volt, mint hivatali munkájában. Hogy a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú, amelyeket rettenetes közeg- ellenállással küzdve szerkesztett, a kor legmagasabb szintjét mutató folyóirat lett, az ő műveltségének és szorgalmának, szigorú ízlésének és konok önfeláldozásának köszönhető.

Sem a költő, sem a szerkesztő nem érezte azonban maga körül a szavaira méltó együttérzéssel visszhangzó közösséget. A Buda halála 1864-ben jelent meg, még a hoz242