Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - Gyurcsó István: Percmutatók (vers)
Gyurcsó István 3. Bennem Apám kenderrostjai kötik kévébe széthullni készülő erőm: Mi marad fiaimnak, leányaimnak örökül tőlem, ha az én sorsom is cérnaszál férc tartja csak s azon függ már szándékaim akasztott serege és számon kérik tőlem, hogy mivégre volt minden erőlködésem, mert lám csak, sem atléta szív, sem parádés izmok nem őriznek, s ha védelemre hívom az utódok hurutos nemzedékét, talán csak egyet rántanak bokámon. 7. Ne sírj! Nem lehetek könny a szempilládon, nem lehetek előtted lábnyom, nem vagyok szándék a szívedben: ne sírj! Nyugtalan a szíved. Felhő ilyen nyári viharok előtt, menekül, de a szél beéri, és jaj; könny, eső hull a földre. Ám csendesül minden, a könnyből virág fakad itt, hogy közöttük arcra borulva sírj, megsebesülve, majd meggyógyulva: így pihenj te is a vihar után. 9. Erős maradj, mint a rózsafa gyökér, virágozz, zöldüljön lombbá szíved, s bármilyen szigorú tél fagya ér ne félj, tüzeld fel töviseidet. Ne mondd azt, ha fegyver nélkül élünk nincs béke, a tövis csak arra jó. hogy megszúrjuk egymást, és vérünk fekete vér, megáradt vérfolyó. 12. A világ körülkerítve szerelemmel! Millió gyermek néz gyermekszemmel. Játszik a gyermek, a falevél mesél, a fa alatt hinta: a gyermek elhiszi, hogy repül a csillagokba. Minden időben játszik a gyermek. A gyermeknek zöld a fű, a kankalin sárga, s a Nap jó meleg tűz, kályha, a fehér tisztaság, a fekete piszok: csak fordítva ne lássa világa képét, ne nyerjen örök kárhozatot. 13. A váróteremben harag gőzölög; izzó tüztuskó minden várakozó. Forr az indulat. Késik a vonat. A kályhán egy párna, a párnán gyermek ül, türelmes, játék a gondja, útra készíti hajasbabáját s ellenáll a kis bunda gombja, míg végre sikerül. Havat söpör kint a szél, söpör, söpör és fütyül, ha megúnja, újra kezdi — Bent a kályhán egy párna, a párnán egy gyermek ül... 19. Hering a sóban: így állunk, ülünk napról napra zörgő vonatok deszkapadjain füstben és kártyacsattogás között tűrve a tűrhetetlent: de ilyen az ember! elbírja szívében a betonkemény súlyú önfegyelmet, el nyelve alatt a káromkodások megkövesedett indulatait, és el a vállán a sok jogos panasz jogtalanul reá rakott ólomkeresztjét. Ilyen az ember! Míg egyszer majd kisujja körmével megpöccinti a múlt századból visszamaradt szerkezetek tengelyét, hogy egymásnak ágaskodjon a sok zötyögő limlom: ilyen az ember! s majd villaheggyel rakásra hányja az ócskavasat. 20. Felkiáltójelek a tájban! Jegenyék között állnak sorban, beágyazva Csallóköz homokpercmutatók
