Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Egri Viktor: Füst Milán
Egri Viktor Füst Milán Tizenkilenc tavaszán, a Tanácsköztársaság idején, a Fertő-tó melletti Nezsideren katonáskodtam. Szolgálatom nem volt terhes; akkoriban, az Isonzo mentén, a nyugati fronton és Verdun erődítményei alatt töltött háborús hónapok után valósággal üdülésnek vettem. Mindössze három személyből állt a „helyőrség“. Parancsnokom, a monarchia egykori hadseregének borissza, korosodó őrnagya, a laktanya főhomlokzatának emeleti irodájában székelt. Reggelente hivatalos képpel a „Titkos" és „Szigorúan bizalmas“ jelzésekkel ellátott iratokkal szórakozott, aztán gondosan elzárta a mihaszna paksamétá- kat, és az ablak világosságába tolt festőállványa elé telepedett. Romantikus alpesi napkeltéket és idillikus erdei részleteket festett egy rőzsebatyut cipelő öregasszonynyal vagy fekete gomb szemű őzikékkel. Becsben készült színes levelezőlapokat erősített a vászon sarkába, azokról másolta remekeit. Én segédtiszti minőségben — rang nélkül — a parancsnokság hombárszerű előszobájában haszontalan jelentések körmölésével loptam a napot. Ha bevittem őket aláírásra, az őrnagy nagy sóhajokkal ott fogott, hogy régi tiszti dicsőségéről áradozhasson, és elsírja bánatát elmaradt alezredesi kinevése miatt. A legénység nélküli helyőrség harmadik tagja, egy gyermekded arcú, jámbor számvevő altiszt az én irányításommal iratokat rendezgetett. A háború alatt barakktábor állt a laktanya mellett. Mikor én tavasz elején Nezsiderre kerültem, a barakktábor utolsó deszkáját is elhordták. Nem maradt ott más, csak egy nagy halom szemét. Abból a szemétből szedegette ki az őrnagy a táboriroda lajstromait és iratait. Ez a besározott, a hó alatt áttelelt kacat került aztán nagy ládákban a parancsnokság irodájába. Szerb hadifoglyokat őriztek a táborban; a legtöbb lajstrom és irat kurta adatokat tartalmazott, a foglyok munkába helyezéséről és haláláról adott számot. Értelmetlen, meddő munka volt az ábécé szerinti rendezgetés; az ismeretlen helyen élő-hozzátartozókat senki sem értesítette, s hogy mi lett a ragályt árasztó iratokkal, törzskönyvekkel a Tanácsköztársaság leverése után, vajon az osztrák Vöröskereszt kezébe kerültek-e, a jó ég a megmondhatója. A lecsúszott, bánatában egyre inkább testesedő őrnagy nem emelt kifogást, ha a hét végén szabadságot kértem, hogy a szombat estét és a vasárnapot Sopronban vagy Győrben tölthessem, magamkorú fiatalok társaságában. Hamar rájöttem, hogy a Lajtán túl lakó barátainak könnyebben küldhet üzenetet, zavartalanul konspirálhat velük, ha nem vagyok a közelében, ha nem kell ellenőrzéstől tartania. (A konspiráláson egyébként rajtavesztett, de ez nem tartozik ide, megírtam másutt, Boldogok szigete című regényemben.) Elengedett több napra Pestre is, nagylelkűen két nappal is megtoldotta szabadságomat, kárpótlásul a döcögő vicinálison elvesztegetett éjszakákért. Orvosfivéremnél, Józsinál szálltam meg ilyenkor. Nem utaztam üres kézzel, hátizsákomat teleraktam mindenféle jóval: szalonnával, egy kis vajjal, cukorral és liszttel; néha friss tojást, tejfelt és túrót is vittem magammal. Az úton nem kellett attól tartanom', hogy falusi batyuzónak néznek, ellenőrzés nélkül szánhattam ki a pályaudvaron. A gerstlin, szárított zöldségen élő, értékeiket élelmiszerre csereberélgetö, sokat koplaló pestieknek mennyei mannát jelentett az én hátizsákom tartalma. 228
