Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - N. László Endre: Innét mindenki elmegy (elbeszélés)
is föld, az új élet belőle is szakad, belőle is él... Az asszony teste termékeny föld, illatos kenyér ... Csodás misztérium: a föld, a kenyér és az asszony hármas egysége, az igazi szent- háromság! Némán, nyugodtan nyújtóztak kint az esőverte novemberi földek, némán és nyugodtan pihent a kenyér és a halott asszony .. . Érezték talán, hogy valaki megtudta a titkukat! A gyertyafény az asszony hajára simított... A szoba sarkából tág szemmel meredtek elő az árnyak ... Felébredt egy éjjeli lepke, és táncolni kezdett az ablaküvegen ... Vagy valami szót rajzolt rá a régmúlt idők rejtekírásával? A férfi dermedten figyelte, azután újra a halott asszonyra nézett... Nem most lát először halottat... Amikor az anyja meghalt, még gyerek volt. .. De akkor kint sütött a nap, és ő kiszökött, elment játszani a barátjához, a szomszéd utcába ... Csak négyéves volt akkor ... Az anyja olyan volt, mintha aludt volna . .. Egyáltalán nem félt tőle ... Csak a feketeruhás emberek zavarták . . . Azért ment el hazulról. Most nem süt a nap, november vége van, kint esik az eső vigasztalanul, gyászosan ... A szobát csak a hat szál gyertya világítja be ... A kabátos ivott... Kellemesen melegítette gyomrát ez a különös, fanyar bor! Aztán szeme megakadt a szalonnán . .. A régi pásztorok egyetlen pipere cikke: ezzel kenték be a hajukat, a bőrüket, de még az ingüket is, hogy ne ázzon át, és ne maradjanak meg benne a bogarak!... Nyílt az ajtó, az öreg visszajött... — Most már nincsen semmi dolgom ... Estére talán megjönnek a fiaim ... — Temetés után elmegy velük? A két öreg szem felnyílt, a kabátos sápadtan világító kérdőjeleket látott bennük . .. Azután az öreg lassan ingatta a fejét: — Nem . .. nem ... én már nem megyek sehová ... Csak ki a temetőbe, az asszony mellé ... Nyáron itt volt nálam mindkét fiam és menyem, meg az unokák is ... Azok is felnőttek már... A menyeim még össze is vesztek rajtunk .. . Azt akarták, hogy én az egyikhez, Róza meg a másikhoz menjen ... Hát ezt már nem! — mondtuk. — Ha ötvenkét évig egymás mellett voltunk jóban-rosszban, akkor a sír szélén már csak nem hagyjuk el egymást... Látogatóban voltunk náluk ... Urasan laknak, féltem a padlóra lépni, meg leülni is ... Nem maradtunk sokáig ... Ha a fiatal fát átültetik, talán megéled, de az öreg már nem ... Hazajöttünk .. . Igaz-e Róza? .. A kabátos ismét megborzongott: Az öreg úgy beszélget a halottal, mintha az válaszolna neki... Talán mond is valamit... Biztosan! Az árnyak és a fények a halott asszony arcán adtak találkozót egymásnak . . . A gyertyalángok imbolyogtak . .. S a kucsmás öreg az asszonyával beszélgetett! Az éjjeli lepke pedig minden szavukat jegyezte az ablaküvegre gyorsírással. — Mindig megértettük egymást, ha néha össze is koccantunk valamin... Tegnap még mellette aludtam... Róza az egyik ágyon, én a másikon... Mint ötvenkét évig mindig ... Igaz, hogy már nem szólhatott hozzám, de életében sem beszélt sokat. . . Áldott jó lélek volt... Csak állna már el ez az eső ... A sírgödör tele lesz vízzel . .. Itt agyagos a föld, tartja a vizet... Kint szólt a harang, a sűrű esőfüggönyón is áthallatszott a hangja: giling-galang . .. giling-galang ... A szoba is megtelt hanggal, ezüstszárnyú galambok röpködtek a levegőben ... És a hat gyertya makacs némasággal őrizte a halott asszonyt... — Érted harangoznak, Róza! ... Ne félj, van pénz a temetésre! ... Nem kerestem, nem is tudtam róla ... A szomszédasszony találta meg a szalmazsákodban ... Ügyis a temetésre takargattad... Elég lesz mindkettőnknek... Ugye, Róza? A városi már nem tudta tovább hallgatni, felállt, és búcsúzkodni kezdett: — Ha tudtam volna, hogy most halt meg a felesége, a világért sem zavartam volna ... Köszönöm, hogy behívott... Isten áldja ... — már nagyon régen mondta ezt.
