Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen (regényrészlet)
Anna mamának ez több volt a soknál. Nagyapót némileg respektálta, de az anyja teljesen ki volt neki szolgáltatva, rajta vezette le felgyülemlett dühét. — Az enyém hosszú volt, mégis alányúlt az ispán. Mit szól maga is bele? Ez nem liízódisznó és nem kotlóstyúk, hanem balettruha. Aztán Natasához fordult. — Eredj, vesd le, ne izgassuk őket. Még majd aludni sem tudnak miattad... Natasának kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy engedelmeskedjék. Öt egészen jmás gondok gyötörték. Felém bökött a fejével: — Mondd Anyu, most már örökre itt marad nálunk? Anna mama felsóhajtott. — Az majd elválik. — És ezután mindent mi veszünk neki? Sohasem tudódott ki, milyen választ kapott volna erre, mert belépett apám, és az rí megjelenése feloldotta a hangulatot. Apám nem hallott az előbbi tereferéből semmit, ezért úgy viselkedett, mint aki olyan tanácskozásra érkezik, melynek eredményeit már jóelőre elintézte. Elégedetten dör- zsölgette kezét, végignézett rajtunk, óriási ötletet sugalmazhattunk neki, mert átölelte a vállam, neje elé vezetett, és javaslattal állt elő: — Csókold meg Anna mamát, Boris. — Ezer kartács bomba — kölcsönöztem ki gondolatban nagyapám stílusát, — még- csak ez hiányzott. De megtettem, ezen ne múljon. Anna mama tűrte, aztán tenyerével jnegtörölte az arcát, és Mari nagyihoz fordult. — Hozza be a vacsorát, anyám! Én még mindig kabátban, sapkában álltam a szoba közepén, ahogy megérkeztem. INagyapa jónak látta, ha kihámoz a felöltőmből. — Vedd le lányom a kabátodat... Engedelmeskedtem, de elhatároztam, hogy úgy fogok viselkedni, mintha nem én lennék a főszereplő, aztán majd csak elválik — ahogy Anna mama mondta. Nagyapa elbúcsúzott, Natasa megvált tüllruhájától, ami egyébként nem is volt olyan rövid. Piros-fekete csíkos bársonynadrágban tért vissza, éppen olyan volt rajtam is ünna mama felmért a tekintetével bennünket, fejével felém bökött és kijelentette: — neki nem való, feszül a farán! "Nem tudom, mi abban a szenzáció, ha valaki fiú? Miért öröm az? És kinek öröm egyáltalán? Nekem nem, az bizonyos! Különösen ahogy Andris nevezetű mostohaöcsém üdvözölt apám házában. Azt mondta — Szia, Boris! Mutasd magad! De hiszen nem is weres az orrod! Hirtelen gombóc szorult a torkomba, s még az sem okozott örömet, hogy apám po- tont ígért imádott fiúutódjának. És hogy Anna mama az ígéret hallatára megdermedt, snert Natasa, a liba, gyorsan pótolni kívánta hiányos műveltségét. — Anyu — nyafogta — mit jelent az, ha valakinek veres az orra? — Hogy iszik! — kapta a tömör, de kimerítő feleletet. Akkorát fordult velem a világ, hogy valósággal belerándultam, s fejem búbján összekötözött lófarkammal feldöntöttem a televízión egy modern vonalú, égbe néző gém- snadarat. Szerencsére nem tört cimplicamplira, csak a csőre rövidült meg pár centiValóban feszül kicsit. A pedellus néni is mondta, neki a falusiak mondták — „úgy fest az új tanítóné abban a csíkos nadrágban, mint egy... — . A pedellus néni nem fejezte be. Nem is lett volna értelme... Értettem ennyiből... Azután megkérdezte a jóaszony, hogy ki ajánlott engem az iskolájukba? — Nem kell ide protekció, néni — válaszoltam. — Nem törik a fiatalok magukat a vidékért. Mintha el lennének itt temetve ... — Ami azt illeti, lányom, nálunk még a halott sincsen elég mélyen eltemetve ... — jegyezte meg erre a pedellus néni. — Hiszen éppen az a baj, falun sok a pletyka meg a munka... és kevés a köszönet... — Nahát, hol az a hely, ahol nem kell dolgozni? Ami pedig a tereferét illeti... nem rosszaságból teszik, hanem csak szokásból. Megölné itt másképp az embert az unalom ...
