Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen (regényrészlet)
Dávid Teréz ifjúságból elégtelen regényrészlet Az IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN Dávid Teréz készülő regénye. A falura került fiatal tanítónő megírja eddigi életútját. A szülei elváltak, őmaga eddig az anyjánál élt, de egy esti kiruccanása után az apja magához veszi, s meg akarja nevelni a „rossz útra tévedt" lányt. Minden bajom abból ered, hogy nem vagyok „vagány csaj“. „Méla tündi nő“ vagyok — a lányok neveztek így, mert nem tudok ellentmondani, és nem bírom az italt. A negyedik féldeci után zokogni kezdek, és minden valóságos vagy elképzelt igazságtalanság felnagyítva vetül vissza képzeletemben. Ilyenkor legszívesebben meghalnék, de végül rendszerint életben maradok, a banda mulat keserveimen, és annál jobban itatnak. Ilyesmi történt azon a napon is, amit a családi szájhagyomány, mint a lejtő kezdetét jegyzett fel ifjúságom bűnlistájára. Pedig én tíz órakor igazán haza akartam menni, mert megígértem anyámnak, hogy kapuzárás előtt otthon leszek. De én olyan gyengén tudok akarni, és ezért senki sem vesz komolyan. A fiúk csak azért is rendeltek még egy rundot, de nem rumot, amit addig ittunk, hanem vodkát, mert az olcsóbb... Igaz, becsszavukat adták, ha azt kiisszuk... lelépünk. 'Ne húzzuk az időt — könyörögtem — megiszom inkább egymagam mind a négy féldecit. Persze, nem vallottam be, hogy azért vagyok ideges, mert anyám éjfélkor befejezi a szolgálatot... Ilyen szirupos dolgokkal mégsem rukkolhattam elő, vagány- kodtam inkább, annak legalább sikere volt. Roppantul imponáltam, amikor látták, hogy exre ürítem a poharakat. Minden kiürített stamperli után diadalordításban törtek ki, mintha Winnetou-t játszottunk volna, és én lettem volna Old Shaterhand. De csak háromig számolhattam, pedig azt mondják, a negyediket is bedobtam, arra már nem emlékszem, mert időközben meghaltam. Nem tudom pontosan, milyen sokáig voltam halott, azt is csak hírből hallottam, hogy mentőtragacson szállítottak be egy karbolszagú mennyországba, ahol 24 óra múltán feltámadtam. Feltámadásom sokkal kellemetlenebb ízű volt, mint halálom. A fényes karbolszagot sem élvezhettem maradéktalanul, mert borzasztó fejgörcs kínzott, hányinger gyötört, a szám íze pedig olyan volt.. . No, ezt már nem is illik hasonlattal kifejezni. Azután elaludtam! Mikor végérvényesen felébredtem, Nagyapa és Zsófi nagyi ültek az ágyam mellett. Zsófi nagyinak vörös volt az orra a sírástól, ő közölte velem, hogy anyám azért nem jött el, mert szolgálatban van, Gizi nagyit pedig kínozzák a rohamok. Helyettük megérkezett Apám, és miután látta, hogy túl vagyok az életveszélyen, erkölcsi megmenekülésem érdekében gyors lelkimasszázst alkalmazott. Megígérte, hogy kezébe veszi a gyeplőt, és ha anyám gyenge hozzám, ő majd „megmutatja“ — legyek afelől meggyőződve. Meg voltam! Továbbá azt ajánlotta, köszönjem meg, hogy nem feledkezik meg magáról, s nem püföl agyba-főbe, ahogy megérdemelném, amiért őt ilyen helyzetbe hoztam. Kilátásba helyezte továbbá, hogy Anna mama megtanít a móresre. Én szívesebben vettem volna, ha apám megfeledkezik magáról és leken néhány
