Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Duba Gyula: Kolera a Ló utcában (szatíra)
Az újságíró már sok vodkát ivott, nagyon megértőnek mutatkozott, és megígérte, hogy az esti lap másnapi számába beteszi az ügyet. S az esti lapban feltűnő helyen, nagybetűs címmel jelent meg a hallatlan eset: „Koleraveszély a Ló utcában. Ragyogó Duna menü metropolisunkban, ezekben a gyönyörű, késő őszi napokban borzalmas dolgok történnek. Az ember mérhetetlen rettenettel, reszketve írja le a tragikus szavakat: kolera, tífusz, pestis... Igen. A Ló utcában, a hetes s~ámú ház lakói körében ezek a szörnyek, a múlt századok nemzedékeinek hóhérai, földrészek pusztává tevői, ezek a gyilkos kórok készülnek pusztítani. A helyzet a következő: felsőbb szerveink eléggé el nem ítélhető felelőtlensége folytán az említett szerencsétlen házban napok óta nincs víz. Víz. H2O. A levegő mellett a legszükségesebb és leggyakoribb elem. A tengerekben mérhetetlen víztömegek vannak. A Dunában is nagyon sok víz folyik. Mindenütt van víz. Csak a Ló utca hét alatt nincs víz. Ki felel ezért...? Tudják az illetékesek, hogy a három napos, állott, poshadt víz a legragadozóbb bacilusok melegágya? Tudják felettes szerveink, hogy milyen kibírhatatlanul bűzlik a mellék- helyiség, ha napokig nem öblítették le? Látott már a házkezelőség elgyöngült aggokat és gyermekeket, akik cserepes ajakkal, alig hallhatóan suttogják: vizet, vizet...?" A jótollú újságíró harminc további drámai kérdést tett fel, és cikkét azzal zárta, hogy a társadalom a legrövidebb időn belül állapítsa meg, ki felel a Ló utcai kolera- járványért. Közben megjelent a parkettező. Gyűrött arcú és kialvatlan volt, de tettre kész. Mialatt keresték, az érdeklődés előterébe került ház földszintjén tartózkodott, a már említett özvegyasszonynál. Hétfőn reggel ugyan Balabánékhoz indult, de a földszinttől most sem jutott tovább. Most keményen dolgozni kezdett a csőrepedés megszüntetésén. De az események ekkor már öntörvényűén fejlődtek tovább. Az emberek érdeklődni kezdtek a Ló utca hetes számú házában történtek iránt... Napközben, de különösen alkonyat után ismeretlen emberek jelentek meg a homályos kapubejárat alatt, megnézték a hulladékkal teli szemetesvödröket, beleszagoltak a boltíves kapu alól elősettenkedő ódon illatokba, orrukat fintorgatták, megborzongtak és továbbsiettek. A városban különféle hírek terjedtek. Bűzlik az egész ház... a bacilusoktól egészen sűrű a levegő... lélegezni sem lehet, valahogy a pusztulás árnya leng az udvar felett... az ember azonnal érzi a tragédia előszelét... S amikor a parkettező verejtékes homlokát törülgetve kijelentette, hogy kész, és immár véglegesen megnyílt a pincében a fővezeték csapja, s a ház összes csapjaiból zubogva előtört a víz, s a lakók ujjongva fürdették benne arcukat, komor homlokukat, szirénázó mentőautó állt meg a ház előtt. Mityulka úr, a magányosan élő, hetvenéves agglegény, akit senki nem gondozott, megbetegedett az állott víztől, kórházba kellett szállítani. Amikor a szomszédok megkérdezték a kocsi sofőrjét, hogy kit visznek, röviden azt felelte: — Valami Mityulkát. Tífuszos... S a szomszédok megborzongva szétfutottak, bezárkóztak lakásaikba, és egész éjszaka hallani vélték, hogy a hetes elé félóránként érkeznek a mentőautók, és sorba szállítják el a pestiseseket. Karantént kell hirdetni, tárgyalták az esetet, el kell baríkádozni magunkat, mert az ilyen vész alattomosan terjed ám. És amikor másnap, harmadnap találkoztak a hetes lakóival, elkerülték őket, kitértek előlük, nem álltak szóba velük. S a városban még hetekig dagadt a hír, sok mindent hozzátettek az emberek, egyesek a Ló utca teljes kihalásáról és a világ végéről beszéltek, hogy úgyis mindegy, mert valami üstökös közeledik a Föld felé... Aztán azt firtatták, hogy tűrheti ezt a társadalom, a hatóságok, hogy nézhetik tétlenül a biztos vég közeledését,. hiszen ha a kór elterjed, kihal a város... És még évek múlva is arról beszéltek, hogy azon az őszön a Lő utcában kolerajárvány ütötte fel a fejét, és csak a szerencsének köszönhető, hogy sikerült idejében megfékezni. Valami külföldi orvossággal... mondogatták az emberek. Tóthpál Gyula felvétele 10.
