Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - N. László Endre: Innét mindenki elmegy (elbeszélés)
N. László Endre Ölomszürke az ég. Szinte összenyomja a falut szürkeségével és súlyával. A házak ijedten lapulnak a földhöz, mint hajtáskor a rémült vadak. — Igen,, fiatalúr ... Innét mindenki elmegy ... Három út visz ki a faluból.... Az ott, az erdő alatt, a szomszéd faluba vezet, emez a városba és az, a dombnak föl, a temetőbe... Igen, innét mindenki elmegy, ki ezen, ki azon az úton.. . Aztán nemigen jövögetnek vissza . .. Marad a föld . .. Kopott, molyrágta kucsmája bozontos szemöldökére bukik, szeme fénytelen, apró — mintha csak egy volna az ezernyi ránc közül... Kiégett ember, akinek elszívta erejét ez a köves-agyagos föld. A mutatóujja hajlott, mint a sas csőre. Lassan beszél, vontatottan, és szavakat, sőt egész mondatokat megismétel, mintha így akarna nyo- matékot adni rekedt, reszketős, földszínű hangjának. A kabátos didereg az ellenségesen hideg novemberi szélben. Kapar ez a szél, mint az életlen borotva. Enne valami meleget, meginna egy jó forró teát is, de az öreg csak nem invitálja beljebb. Csak beszél, beszél, már vagy egy órája mondja a magáét, de még véletlenül sem válaszol a kérdéseire. — Hetvenhárom éves vagyok! ... Elmegyek én is, arra a dombnak föl... Talán már a tavaszon. .. Lehet, hogy előbb is... Az egyik fiamat családostul áttelepítették Magyarba, a másikra is ez várt, de hát Ostraván dolgozottt... Annak a gyermekei már egy szót sem tudnak magyarul, a felesége sem ... — Olyan mindegy, mindketten nagyon messze vannak ... Olyan, mintha nem is lennének . .. Néha küldenek valami pénzt, de minek ez nekünk? ... Más segítség kéne .. . Elmentek, mindkettő ezen az úton... S a legöregebb, az ment el legelőbb... A fontra, még negyvenegyben, télen... Csak egyszer kaptunk tőle valami tábori lapot, aztán nem jött semmi. .. Azóta se láttuk ... Az anyjukom ugyan mindig vele álmodik, azt mondja, még biztosan él, és visszajön ... Pedig ha élne, már megjött volna ... De hát hagyom az asszonyt, hadd vigasztalgassa magát... Még a templomba is küldöm .., Csak menjen, ha az jót tesz neki... Az öreg újra elhallgatott, csak az ádámcsutkája szaladgált le-föl vékony, eres nyakán .. . Talán a szavakat keresgélte a további beszédhez, próbálta mondatokba gyúrni őket, hogy a kabátos megértse ... Már amennyire megértheti... Az asszonnyal már csak pár szót váltott naponta, szavak nélkül is értették egymást ... Még veszekedni is tudtak szavak nélkül. .. Ötvenkét évet töltöttek el együtt... Nagy idő, nagyon nagy idő ... A szemben levő ház süppedt tetejét nézte, azután fáradt madárként továbbsiklott a tekintete, végül ernyedten megpihent a templomtornyon... Ez a kis falu volt a világa, a városba igazán ritkán járt be még fiatalabb korában is... Nem volt rá ideje ... Mikor ment volna? ... Minek? Hétköznap mások földjén dolgozott, mióta csak az eszét tudta, vasárnap meg a magáén ... Talán azért is nem volt isten áldása a munkáján ... Nem szentelte meg az ünnepnapokat... De hát három felnőttre kellett dolgozni... Meg a három fiú is sokat evett... A középső olyan girheske is volt... Talán azért nem vették be katonának sem. . innét «_■ elmegy
