Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző

egyedül leszel! Arra kérem önt, úgy csinálja, hogy politikus, tudós vagy művész ismerősei közül senki se hallgassa ezt a mi beszélgetésünket társaságban, csak egyedül, először mindenki csak egyedül. Társaságban csak azitán, ha már valamennyien elgondolkoztak felette, és kínek-kinek kialakult róla a véleménye. Ön is tudja, ügyész úr, az ember igen óvatos a másik előtt, és csak azt mondja, amiről feltételezi, hogy a másik véleményével is megegyezik, bizonytalan, megalkuvó, félénk véleményt. Ha ügyész úr megteszi, amire kérem, meg vagyok győződve róla, hogy javaslatom nem vész kárba; én, Slzička,, a könyvterjesztő, a hölgyek

Hm. Ügy gondolkodik mint én, bár az egész, megkövetem, egy fingot sem ér. Nos, indulok én is. Hű, de elérzékenyültél, te kérődző barom. Kivinnyogtad magad, szűkölő lélek. Belefüleltél a1 semmibe. S mi az az édes és fennkölt, amit hallottál, hogy a nyálad is majd kicsordult tőle? Semmit, tudod, hogy semmit, mondom magamban. Ö, tudod, Vlado, aki egy volt közülünk, tanú valameny- nyiünk nevében, a kivégzés előtt vigasztaló levelet írt a feleségének. Drágám, mindenbe belenyugodtam. S hogy mivel töltöm az utolsó perceket? Figyelek. Ügy, ahogy én. S én is úgy, ahogy te, Vlado, bocsáss meg, hogy hozzád hasonlítom magam, egész idő alatt egy berácsozott cellában toporzékolok. Eleget toporzékol'tam, mint a vadállat, sebesre zúzódtam, most már nem áltatom magamait, most már tudom, hogy elítéltek, most már értelmes lény vagyok, okosan viselkedem, nehogy fölöslegesen toporzékoljak, így hát minden erőmmel tartom magam a holtponton, és figyelek. Előttem semmi, utánam semmi, csak arra figyellek, milyen is az, ha az ember testben is, lélekben is mozdulatlan.

A, a mi forrásunk is jelentkezik! Hallja? Már hallani. Nem akarom zavarni magát, de, de furcsa dolog ez. Vagy nem? Rögtön az üdülő felett, idejövet megfigyelhette, van egy dús forrás, szakadatlanul buzog, a víz a kőteraszról egy tartályba csurog, amit el is kerítettünk. De amíg a nap magasan jár, nem hallani. Csak akkor jelentkezik, amikor a nap nyugatra hajlik, s a kőbánya megtelik árnyékkal. Szeretném, ha valaki megmagyarázná ezt a dolgot. Tisztelt uram, amikor ide jött, a nap még magasan járt, de most már a kőbánya alját árnyék borítja, s én közben befejeztem a szvetter ujját.

Én is hallom már. Igazán csobog. Kislány, ilyen fiatal, szép, rokonszenves, de elég egy hang, és úgy viselkedik, mintha elfelejtette volna, hogy egy fél vagy tán egy egész napon át is hallgatta valahol, egy erdei üdülő teraszán, hogyan susog az eső a juharfák levelein. Esős, de édes, nagyon édes szabadság a maga korában.

Bizony, esős, édes szabadság. Aztán semmi.

Látja. Egy esős központ és Slzička. No, de az én koromban ilyen édes semmi a meszesedés. A meszesedésröl jut eszembe Brňo apó. Volt a nővéremnek egy remek barátnője és komaasszonya, akit senki se hívdtt másként, csak Tör- zsecskének. Nem múlt el nap, hogy Törzsecske be ne ugrott volna hozzánk. Egyszer lekvárt főztünk. A telihold már rég fent járt az égen, de Törzísecske csak kevergette, kavargatta a lekvárt. Egyszercsak a fejéhez kap, és felkiált. Te jó isten, apót meg a körtefa alatt felejtettem; és rohant lélekszakadva, hogy az apót betakarítsa a kunyhóba. Brňo apó három asszonyt nyűtt el, nemzett vagy húsz gyereket, végül kezdett mindent felejteni, míg a többiek is el nem felejtették őt, és a végén önmagát is végképp elfelejtette. Napokat üldögélt a ktemencepadkán, ha meg szép idő volt, és kint a mezőn folyt a munka, kedves, szeretett menye kivezette a ház elé, és leültette a vén körtefa árnyékába. Egész napokat átült a körtefa alatt, mint egy szobor. Már csak a tyúkok voltak rá kíváncsiak, mi ez az elfelejtett, mozdulatlan apóka, ember-e vagy fatörzs. Felszöktek a térdére, s mivel nem mozdult, nem adott életjelt magáról, térdéről és 'karjáról a vállára röppentek, a legbátrabb vagy legkíváncsibb kakas a feje tetején szokott megülni. Nem emlékszem, mikor és hogyan múlt el Brňo apó, de később is, ha végigmentem a falun, ott láttam őt a vén