Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző
Jó napot, kisasszony, jó napot, bocsásson meg, ugye, megbocsát? Most már nem tudom, hol vagyok, hm, nem járok-e rossz helyen, egészen rossz helyen. Jó napot. No, és hová akart menni? Az a kérdés, hová akart menni. Csak sétálok, mondom, megtekintem Žiarištét és Popolnicová Dúbravát, művészeink igen eredeti módon oldották meg a dolgot, örök vadászmezőt vagy árnyak ligetét varázsoltak ide, jó ez a csönd, kellemes, akárcsak amott a túloldalon, majdnem olyan, mint a kertek alatt, s íme, mit látok: kőbánya. S abban, lám, mit ki nem talál az ember. A kőbányából kertet csinálnak, abba meg ilyen pirinyó zsebszállodát a külföldieknek. Itt még orgiákat is rendezhetnek, nem hallja, nem látja őket senki. Leereszkedek az omladékon, hát a ház: vadászlak. Szép ez a berendezés, agancsok, puskák. De ha már itt tartunk, mondja csak: töltényük is van a fegyverekbe? Hogyhogy, hát persze. De ha olyan helyre tolakodtam, ahová nem kellett volna, hát dobjon ki, de a kiskapun, sem a házukon inincs semmi, semmiféle tábla. Csöngetett? Csöngettem. Azazhogy nem is tudom. Ot\t áťsorogtam a kiskapu előtt. Ez az, elidőzök egy kicsit ebben a kőbányában, és indulok tovább. Hát a kiskapu egyszer csak kinyílik előttem. Ugye, valami önműködő szerkezet nyitja? Jövök tovább. Agancsok, puskák, maga pedig, kislány, szvettert köt, egyedül. Nyilván valami másra gondolt. De üljön le, kérem. Szobát is kaphat. Valami másra? Ugyan mire, kérem? Csak az ifjoncok gondolnak valami másra. Ha még tovább megyek, addig a csipkebokorig, ni, találkozom egy lánynyal. Nem, én már nem gondolok semmi másra. De biztosan, legalább most. A kiskapun nincs semmiféle szerkezet, amelyik önműködően nyitná. Azt csak úgy gondolta. Igen. Egyszerűen belépett, és itt van. Kérem, üljön oda a fotelba, üldögéljen egy kicsit, pihenje ki magát. Azt hazudja, ide jutott, és nem tudja, hogyan? Előfordul az ilyesmi. Előfordul, kislány, elő hát, bocsásson meg, hogy így Szólítom. Furcsa, és talán el se hiszi, de valóban, ahogy mondani szokás, egyenesen az orrom vezetett ide. Sőt, a fülem, így talán helyesebb. Képzelje, nézze csak, itt a jegyem a Ben- ficára, elég zsírosán adják. Az ember csak hallgat, hallgatja önmagát, és felugrik az első buSzra, aztán a másodikra, a harmadikra, felviteti magát a kilátóhoz, és megy Végig a gerincen. Rég inem kóboroltam már, mondja magában. Az ifjúsági előmérkőzés nélkülem is mehet, hajaj, van még időm. Števo majd belenyugszik, hogy közbejött valami. Aztán meg azt mondom, csak hadd ordítozzanak, már mint a Benficán. Leereszkedek a vízmosáson, akár egy szarvas, akár egy bőgő, nevetnivaló szarvas. Ahogy a képernyőn, ahogy majd este 8.30-kor a képernyőn láthat. Egyszer csak itt találom magam az üdülőben. De hát kislány, mondja már, hadd tudjam legalább, hová lyukadtam ki: mi ez itt, erdőigazgatóság vagy a vadászegylet üdülője? Hogy miért kérdem? A falon agancsok. Zöld posztón, fekete keretekben sörétes, golyós és kisöbű puskák, revolverek. Szépen megoldott csarnok, kétségtelen. De mit is akartam? Fő az, hogy csend van itt, hogy ilyen nagy a csend. Stop! Stop!, ember! Ne forogj már annyit, ne nyöszörögj! Félsz? Én is. A halált keresed itt, miért nem mondod meg kereken ? Ez a sörétes puska már régóta tetszik nekem. Bőgő szarvasra való, arra, amelyik csak bőg meg bőg. És miért, kérlek? Elmúlt a bőgés ideje. Vagy mondj valami nemzetit, felemelőt: S válaszd inkább a halált, mint rabszolgasorsot! Mint pojácasorsot, te pojáca. Vagy ezt mondd: Nem megdöbbentő, hogy az emberi géniusz a szerelemhez kieszeli a borbélyt? S egyetemes emberi és hazai San Javorinó-i géniuszunk továbbmegy: a halálhoz talál fel bordélyházat. A szerelem és a halál túl fennkölt dolog. Jól van, jól, legyen hát! Na és, szarjuk össze magunkat
