Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIGYELŐ - Szilágyi Júlia: A Szervátiuszok művészete
a Szervátiuszok művészete figyelő A tárgyakról szólnék legelőbb. Szerényen szolgálják a szoborszép emberek és világszép szobrok lakta házat, mely szívósan megkapaszkodott itt Kolozsvárott, a Törökvágás lejtőjén. Mint minden házban, a tárgyak a Szervátiusz portán is rendeltetésüknek élnek. Rendeltetésük — a hasznosság. Többletük, hogy nemcsak vannak, hanem élnek is. Mert amellett, hogy szükségesek, nagyon szépek: műalkotások. Erről azonban mit se látszanak tudni. Csendesen meghúzódnak a lakószobában, műteremben, s készségesen az ember kezébe simulnak. Betöltik a feladatot, melyért gazdájuk szeme, keze, képzelete és szükséglete életre hívta őket. A lakószoba öblös karosszékére, a mellette térdeplő zsámolyra, asztalkára ugyanazok a kezek faragták, színezték folklórszivárványossá egy-egy székely ballada figuráit, a hagyományos motívumok naiv tulipánját, a hazát kereső csodaszarvast —, amelyek az országhatárokon innen és túl csodált szobrok ľtestébe róják ősi ékírásra emlékeztető vonásokkal az ódon patinájú nevet: Szervátiusz. Ám a széken, asztalon nincs kézjegy, aláírás. És „névtelen" mű a harmadik nemzedékbeli Istvánka hintalova is: épp oly délcegen üli meg, mint pajtásai a gyárból a boltba, onnan meg a gyerekkuckóba került paripákat. Kinövi, mire megérti majd: igazibb táltos volt ez (és marad!) a futószalagról leügetó jószágoknál. A kicsi Anikó is olyan természetesen ül a nagyapa faragta apró trónuson, mint más kislány a legközönségesebb sámlin. Hát a vendég? Észreveszi-e, miközben műteremlátogatása voltaképpeni célját, a szobrokat: a fájdalomból fába faragott Emré bá-f, Bartók tündökléssé obsztrahált koponyáját, a törékeny Csétir, a gyöngéd-titokzatos Anyaság bál- ványá-í szemléli, észreveszi-e — kérdem —, milyen ülőalkalmatosság hívogatja a műterem sarkában terpeszkedő dobkályha mellé? Az if jobbik Szervátiusz, Tibor leleménye: feltehetőleg így, a természet utánzásából született az első székszerűség, melyet a barkácsoló ősember összeeszkabált. Szeg és ék nélkül, csupán a fa ágát-bogát: követve, egyik részét kosfej alakúvá képezve ki, az állat lábaira támaszkodó kisszéket remekelt. Ilyen nyáj veszi körül kezesen az asztal gyanánt szolgáló, malomkövei leborított fatörzset. A szék tehát kost ábrázol, vagy kos-széket, ahogy tetszik. Szervátiusz Tibor szobrainak jórésze azonban egyáltalán semmit sem ábrázol, pontosabban nem hasonlít semmire, amit a természet vagy a civilizáció alkotott. De még ez sem igaz, éppen így: Szervátiusz Tibor „nonfiguratív" müvei tudatunk elől is rejtőzködő képzeteinkre hasonlítanak, az ő valóságukat öntik formába. Ezeket a formákat (Könnyek oszlopa, Fejfa) a művész teremtette. Nem a semmiből, hanem a tudattalanból, a képzeletből, mely kibontásra, felszabadításra: a művész teremtő akaratára váró lehetőség volt, mielőtt a cselekvő gondolat életre keltette. Olykor atavisztikusak ezek a formák. Emberi fajunk legmélyebben rejtőző tapasztalatrétegeit mozgatják. Az Ősnemzés: a halványrózsaszín márvány önmagába visszatérő csigavonala az Anyaság bálványá-ban folytatódni látszik: a termékenység itt már emberi alakot ölt, a női torzó a termékenységre redukálódva teljesedik ki úgy, hogy a törékeny felsőtest alul lágyan és súlyosan kiterebélyesedik. Végtagjaitól megfosztottan is ép, befejezett egész: tökéletes. Ebben a témakörben a Székely madonna valószínűtlen törékenysége már szublimált eszméje az anyaságnak, naiv realizmusa ellenére is elvontabb, hogy úgy mondjam: misztikusabb a termékenység előbbi, genetikailag hiteles jelképeinél. 1Ha a racionálisabb alkatú műélvező Szervátiusz Tibor szobrai előtt állva áhitata okát keresi, valamilyen titokzatos kisugárzás hatását észleli magán. Szilágyi Júlia:
