Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Kesten, Hermann: Olaf
Lopni akart Olaf anélkül, hogy tetten érnék. A lopott zsákmányt otthon a lepkegyűjteménye alatt vagy az ágyában akarta elrejteni. Állandóan kéznél kívánta a lopott jószágot tartani, hogy a saját szemében örökké tolvaj maradjon. Csak egyszer sikerüljön tolvajjá válni, akkor több is lehet, talán még (s a puszta gondolat is megriasztotta)... apagyilkos is. Le kellett győznie az apját, különben az diadalmaskodik. Bosszút akart állni rajta. Meg akarta büntetni a meggyötört emberiségért, őt, az elnyomót. Ezért kellett hasonlóvá válnia hozzá. Az idealizmusa — ezt világosan látta, ahogy a tizenhárom évesek mindent világosan látnak — csak dekoráció volt. Olaf lassított, és magába szívta az egész fülledt hőséget, amely nehéz, feketés felhőkben lógott a város fölött. Feje kábult volt. Egy bokorról, melynek fehér virágai kinyúltak a kiskert rácsa mögül, szakított egy fürtöt három-mégy levéllel, és mohón szippantotta fel az illatát; a leveleket a szájába dugta, megrágta, és egyszeriben átérezte a természet teljes, -boldog frisseségét. A fanyar növényi illatban és ízben a végérvényesen elveszett gyermekkor fűszeres zamatát rágta és ízlelgette. Olyan bánatot érzett, hogy legszívesebben sírt volna, ha nem gondol a korára. Szédülés fogta el. Bement az áruházba, elhaladt -egy elárusító mellett, aki a tornatanárra hasonlított, s egészen a díszműáru-oszltályig jutott. Igyekezett, hogy ártatlannak tűnjék fel, mégis azt hitt-e, hogy ártatlan ábrázata ellenére minden ember rábámul. Helyes — mondta -magában —, minden gonosztevőnek ez az érzése, de csak tévedés, olvastam, hogy ezt önszuggeszciónak nevezik. Egy pillanatig büszke volt, hogy egy nehéz idegen szót megértett, és helyesen saját magára vonatkoztatta. Ám ez a büszkeség -megíúlt önmagától való, vájkáló félelmében. Az elárusítóa-sztálakhoz nyom-akodott, ahol százszámra hevertek a fésűk és más efféle tárgyak. (Megvásárolható áru — mondta magában —, -megvásárolható, mint én?) Jobb keze már a fésűkre siklott — egy kövér asszony félig eltakarta őt —, hogy egy haszontalan és értéktelen női fésűt emeljen el. Ekkor vette észre, hogy bal keze ügyében, amellyel az asztalra támaszkodott, rengeteg gyöngyház nyelű kés hever, csupa hárompengéjű szerszám, összesen tizenhét egymásba illeszkedő résszel. Már régóta vágyott ilyen késre. Izgatottan csúsztatta balját a kések egyikére, öt élénk ujja ráfonódott, fogta, szorította, húsába mélyeszette; úgy égett benne, mint a tűz. Elsápadt, -mintha az ájulás -környékezné. Kezét visszahúzta a késsel együtt, megkönnyebülten fellélegzett, de vaskapocs szorította össze a karját, vissza akarta rántani, mi ez? Szabadulni akart, de az a valami erősen tartotta. H-átrapillantott, egyenesen egy jellegtelenül öltözött, semmire sem1 hasonlító férfi vigyorgó, vörös ábrázatába, aki cipője orrával lábikrán rúgta, és sziszegve ezt kérdezte: „Mit művelsz te itt?“ Még semmi se történt — mondta magában Olaf —, nem is igaz, még minden rendbe jöhet, csak azt kell mondanom: nézelődök! — Azt -kell mondanom: meg akartam nézni, megvizsgálni, kipróbálni a kiskést. De eszébe jutott, hogy ma nem vett magához pénzt, és hi-rtelen-ül az Istenre gondolt. És ha ez az ember az Isten? „Lopok!“ — mondta. A férfi, egy házidetektív, akit az osztályvezető figyelmeztetett gyanús viselkedésére, egy gyakorlott mozdulattal tetten érte, és az irodába kísérte. Olafot kihallgatták, megszidták, de nem túlságosan. Még csodálkoztak is, amikor megmondta az apja nevét, akit mindenki tisztelt a városban. Javítóintézettel, sőt börtönnel fenyegették, ha folytatja a lopást. Később telefonon értesítették az apát, aki érte jött az áruházba. Olaf nem sírt. Alig válaszolt a sok kérdésre. Csendben ment az apa mellett, aki csak egyszer taszította -meg, a szégyenről mormolt valamit, oldalról furcsán sandított, azután békén hagyit-a. Amikor a fiút négy-öt nap múlva kihalászták a folyóból, az apa sírt a holtteste fölött. A cédulát, a-mely este ott hevert az íróasztalán, sehogy sem értette. Nyomtatott betűkkel ez állt rajta: „Vesztettem. Olaf“.
