Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - FOLYÓIRATSZEMLE - A csehszlovák írók IV. kongresszusa után
Alexander Matuška elsősorban az alkotói szabadság új szempontú értelmezésével vonta magára a figyelmet. Szerinte a szabadság nem azt jelenti, hogy azt tesszük, amihez éppen kedvünk van, hanem, hogy saját elhatározásunkból azt is megtesszük, ami szükséges. „Szabad az a költő és író, aki nem igyekszik megkönnyíteni a dolgát, aki nem hátrál meg az akadályok előtt, melyeket a valóság gördít művészete útjába, s aki... a maga módján legyűri ezeket az akadályokat, és félelem s cinizmus nélkül másokkal is megosztja, amit talált. Az én szememben kevésbé látszik szabadnak az a költő vagy író, akit a »minden áron valami extrát« szándéka vezet, vagy aki tűzön-vízen át eredeti, másoktól különböző akar lenni, aki tudatosan alakítja sajátosságait, s igyekszik azt a végletekig kiélezni, makacsul és keményfejüen, mert — »mindent szabad«; így végül nem verset ír, és nem prózát, módszerével csak önmagát produkálja, s ez egyúttal koncepciója is.“ Egy másik megállapítása: „...az irodalom ezen a világon már rég nem ékesség, és nem a szépség vágya; lemondott az emelkedettségről, a gyönyörködtetésről, nem akar öröm, sem megtisztító pihenés lenni, sem kárpótlás semmiért.“ Jaroslav Jan& az új avantgarde és a realista esztétikai koncepció vitáját elemzi. Már az elején figyelmeztet „irodalomelméletünk és -kritikánk helyzetének egy vonására": a „tradicionisták“ és a „modernek" szócsatájában a két fél egyenlőtlen szakmaielméleti felkészültsége fontosabb szerepet játszik, mint gondolnánk. Míg az avantgarde elmélet az utóbbi években ritka módszertani szintre fejlődött és képes volt megújítani a kapcsolatot a további avantgarde mozgalmakkal, „a realista koncepció és módszertana mély válságban él, melybe az ötvenes évek második felében jutott; megrekedt az elmaradott pozíciókban, képtelen volt a megváltozott kulturális légkörhöz idomulni, nem született újjá, és nem állja a versenyt, mert elmaradt a problémák mögött“. Kundera Tré/ája (Zert) és Vaculik Szekercéje (Sekyra) kapcsán vitába száll Ivan Klímával, aki (Orientace 1—2. szám) azzal az állításával, hogy a két regény „kívül áll az egész mostani divaton" — Janü szerint „diszkreditálta a realista esztétikát". Klíma tagadja, hogy a két regénynek bármi köze is volna a realista próza hagyományaihoz, Janü ezzel szemben leszögezi, hogy ha realista poétikai és esztétikai rendszerünket „nem dobtuk volna sutba“, s ha a realista elmélet ma állná a versenyt, „nagyon valószínű, hogy Kundera és Vaculik regényét szintén realista művekként állítanánk az esztétikai röntgen elé, már csak azért is, mert művészi becsvágyuk az, hogy a valóság, egészét, nem pedig egy kiragadott részletét ábrázolják." Anélkül, hogy kétségbe vonná az avantgardista törekvések létjogosultságát, a kritikus határozottan a realizmust védelmezi, s arra is rámutat, hogy „a megújított realizmus kategóriáiban való gondolkodás a nyugati világban sem hatott.“ A legmeggyőzőbb érvként Heinrich Böll Frankfurti előadásait (1966) említi. Laco Novomeský levelében felteszi a kérdést: hogyan járulhatnának hozzá a cseh és a szlovák írók a két nemzet viszonyának megjavításához? A válasz: a csehek úgy, ha nap mint nap rádöbbentenék a cseh közvéleményt, hogy mekkora felelősség terheli azért is, hogy a velük egy hazában élő szlovákok ne1 „csak megtűrt alelnökök- nek és helyetteseknek“ meg alsóbbrendű kisebbségnek érezzék magukat — melyet nagylelkűen megajándékoznak egyharmados kvótával — hanem egyenértékű és egyenjogú partnernek; a szlovákok viszont úgy, ha kritikájukkal és vitájukkal
