Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)
Ovszjannyikov ügyész a tárgyalás után azonnal hazament. Végighordozta fájdalmat a szobákon, majd a dolgozószobájában hanyattfeküdt a kemény heverőn. Felesége ez egyszer semmit sem kérdezve orvosért telefonált, s amikor bement hozzá, egészen megszürkülve feküdt, s már szólni sem volt ereje. Ezért mondta a felesége: — Ennyire másokért élni! Ennyire nem kímélni magadat! Gazember sofőr, nélküled nem tudták elítélni? Inkább ránk gondolnál, a gyerekeidre meg énrám... Nem a területi bizottság orvosai operálták Ovszjannyikovot, akikben bízni lehetett, hanem ec;y diáknak látszó fiatal orvos, helyi érzéstelenítést alkalmazva. S ha az operálás alatt nem szakadt meg la felesége szíve, biztosan csak azért nem, mert arra gondolt, hogy élnie kell a gyermekeiért. — No, hogy vagyunk? — kérdezte a sebész a beteg ágya szélére ülve. — Mondja, doktor, biztos a diagnózis, valóban vakbélgyulladás volt ez? — kérdezte Ovszjannyikov figyelmesen, miközben átható tekintetét az orvosra szegezte. — Magának kiszolgált vakbélgyulladása volt — mondta a sebész. — Szolid szolgálati idővel. Lényegében egy időzített bomba szuny- nyadt magában, s időszerkezete már majdnem lejárt. De látja, idejében eltávolítottuk. A feleség a szörnyű szavak hallatára, ahelyett, hogy megijedt volna, megnyugodott. Amikor meghallotta, hogy a férjének nem egyszerű, hanem különleges appendieitisze volt, világosabb lett előtte minden. Ennek hatására megbékélt az orvos fiatalságával is: lám, milyen fiatal, de minden bizonnyal nagyon tehetséges. Nyikonov elindult, hogy megmondja az ügyésznek, amire a tárgyaláson rádöbbent: minden áron helyre kell hozni az elkövetett hibát, amíg nem késő. S váratlanul megtudta, hogy Ovszjannyikovot beszállították a kórházba. Ügy érezte, furdalná a lelkiismeret, ha nem menne utána. S most egyedül ballagott visszafelé. Ovszjannyikovot az operáció igazolta, igaz, csak úgy, ahogyan az embert az elviselt szenvedés igazolja. De mi igazolta őt? Az emberek esti dolgukat végezték a házukban vagy a kertjükben. Míg Nyikonov tépelőd- ve kóborolt a városban, Száricsev bíró elnyűtt nadrágban, házicipőben, gumitömlővel a kezében állt a kertjében. Búgott a szivattyú, s a víz vékony sugarakban szökött ki a tömlőből. Hogyan történhetett meg az, hogy ők, akik nem voltak rossz emberek, feláldoztak egy tőlük semmiben sem különböző embert, akinek Karpuhin a neve? Hiszen akkor ez holnap vele, Nyikonovval is előfordulhat! Ő már nem lesz, de azért megy minden tovább a maga útján, az emberek esténként ugyanúgy megöntözik a kertjüket... Ezt a gondolatot elviselhetetlennek érezte. Hiszen így nem lehet élni! S mire az áldozat? Ha megkérdeznék tőlük, kinek van szüksége ilyen áldozatra, maguk sem tudnák megmondani! Kinek válhat ez javára? Nyikonov úgy gondolta, mindnyájuk közül ő a legbűnösebb. Mert ő már megértette, tudta, érezte az egészet, s mégis hagyta, hogy legyőzzék. A város utcáin magával hordozta kicsiny baját, s úgy érezte, hogy neki most mindenkinél rosszabb. Nem tudta, hogyan éljen ezután. Hogyan menjen most haza? Kövesdi János fordítása.
