Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - V. Gardavský: Az isten még nem halt meg
erről a provizóriumról, és szüntelen harcot vív ellene. Tevékenységének legmélyebbmotívumai nem a messianizmusból, de nem is a kommunizmusba vetett utópisztikus hitből (mely szerint az emberiség valami paradicsomi szigeten végre révbe jut), hanem az emberről szerzett ismeretekből fakadnak, mert tudja, kit illet meg a megtiszteld név: ember. A remény A marxizmus és az ateizmus pontosan tudja, hogy az ember önmagára vonatkozólag két alapvető felismerésre jutott: társadalmi lény vagyok, aki képes meghaladni önmagát, s halandó voltomról is teljes a bizonyosságom. Ez a két bizonyosság kölcsönösen feltételezi egymást: mivel halandó vagyok, szükségszerűen társadalmi lény vagyok; a társadalom csak úgy élhet, csak úgy fejlődhet, és csak úgy válhat egyre emberibbé, hogy egyedei halandók. Ez kizárólagosan emberi összefüggés. Ugyanakkor mind a két bizonyosság mélyen ellentmond egymásnak: a halál mindentől megfoszt, még önmagámtól is, de a társadalom fennmarad. Léte, minthogy egyes tagjainak halandó voltával terhes, soha sincs véglegesen biztosítva, s épp azért végleges formája sem lehet. Az én halálom, bár számomra minden reményem vesztét jelenti, a többiek számára reménység, vagyis a társadalom reménysége. S fordítva: a társadalom élete éppen ezért a csalódások ős a reménytelenség állapotának folytonos leküzdését jelenti. Ezt az ellentmondást akkor sem kerülhetjük el, ha az egyedi létnek abszolút értéket tulajdonítunk, és akkor sem, ha hagyjuk, hogy teljesen feloldódjék a tovább élő emberi közösségben. Az egyén pótolhatatlan. A társadalom léte nem szünteti meg, ellenkezőleg, feltételezi pőtolhatatlanságát. A szubjektivitásnak azok az elméletei, amelyek nem vették ezt tudomásul, nem kerülhették el a szubjektivizmust: ha az egyént társadalmi létén kívül vették fontolóra, a lélek halhatatlanságának feltételezéséhez jutottak el, az örökléthez és az istenhithez. Ha tagadták ezt a fikciót, akkor a társadalom öröklétét tételezték fel. A szubjektivitás és a transzcendencia marxista elmélete materialista és dialektikus elmélet. A szubjektum az egyed, de ugyanakkor a történelmi emberiség is az. Az egyén, vagyis az „én“ nem redukálható a társadalmi viszonyok puszta összegére, mert az én ugyanakkor olyan gyújtópont, amelyben e viszonyok mind keresztezik egymást, és új irányt vesznek; a társadalom pedig nem olyan szubjektum, mely az egyedek puszta összessége, de olyan eleven és szüntelen gyújtópont, melyben egyre újabb és újabb lángok lobbannak fel azok helyett, amelyek magukat már felemésztették. Ezt a képet nem lehet olcsó optimizmusként kezelni. Az egyén halála kétségtelenül az én halálom, ezt semmiképpen sem lehet elvitatni. Ám terhe és tragédiája, mindaz, amiért az emberi létet a végességéből fakadó fájdalomnak nevezték, nem az egyéni létből fakad, hanem abból a tényből, hogy az egyén feletti viszonyok láncolatának egyik láncszeme volt. Ezért az egyedi ember haláláról való töprengéssel nem jutunk el sehová (legfeljebb a misztikához), ha nem vesszük fontolóra az egyén és a társadalom kapcsolatát. Meghalok — ez annyit jelent, hogy nem fejezem be művemet, nem látom többé szeretteimet, nincs többé szépség, se bánat, érzékeim megismételhetetlen zenéje nem visszhangozza többé a világot, soha és semmi irányban nem fejlődöm már tovább. Nem marad számomra más, csak a halál. Nos, a halál éppen e kapcsolatok elvesztése miatt olyan rettenetes: az emberi kapcsolatok csomópontjaként szűnünk meg létezni. Éppen ezért az egyén jövőjének e mindig időszerű tudatában kell élnünk, s ez azt jelenti, éljünk úgy, hogy minden kapcsolatunkba egészen építsük bele magunkat, a maximumot adjuk magunkból: mintha már holnap meg kellene halnunk. Aki hisz istenben és a lélek halhatatlanságában, az utolsó pillanatig remélheti: hogy legalább egy pillanattal későbbre halaszthatja a halálát. Engem nem táplál ez a remény. Ezért minden emberi kapcsolatom kristálytisztán és áttetszőén áll előttem. Nem misztifikálom azzal az eleve csalódásra ítélt várakozással, hogy mi következik végső' öntudatlanságba merülésem után. Minden kapcsolatom a halandóság jegyeit viseli
