Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - Egri Viktor: Örökbefogadás (elbeszélés)

Egri Viktor

örökbefogadás

Az érettségim után el kellett döntenem, tovább tanulok-e a budapesti Keleti Akadémián, vagy a vakáció leteltével kereset után nézek. Idősebb fivéreim diplomát szereztek, apám egyre gyérülő vagyona és keresete ráment a többiek iskoláztatására, és mikor én kerültem Pozsonyba, az utolsó évben gyakran megesett, hogy Széplak utcai háziasszonyom csak tizenötödike után kapta meg a havi kosztpénzt. Szégyenkezve ettem jóízű, bőséges ebédeit, pedig sohase vetette szememre a késést; néha úgy éreztem, hogy négy kosztos diákja közül engem kedvel a legjobban, talán azért, mert olyan nehezen jöttek apám pénzesutalványai, és ismerte ugyancsak kosztosokat tartó édesanyám gondjait is.

Nem, apám ne fossza meg magát az esti korsó sörétől és Kuba-szivarjától, anyámat se lássam többé nagytakarításkor az ebédlő padlóját súrolni, kosztosdiákokra főzni, s esténként a petróleumlámpa szemet fájdító fénye mellett Hammer úr, városkánk legelőkelőbb divatkereskedője rendelésére fehér batisztszalagokra gyöngyösen domborodó félhodakat hímezni, hogy késő éjszakába nyúló munkája árán ünneplőt, új cipőt csináltathasson nekem.

Nem volt nehéz állásba jutnom, a háború második esztendeje erősen megapasztotta a hivatalnokok és alkalmazottak számát, de színjeles bizonyítványom is protezsált. így kerültem simán Königsberg és fia ecet- és likőrgyárába havi százhúsz koronás kezdő fizetéssel.

Az ecetgyár vörösbarna, emeletes épülete a főutcai ház hátsó traktusában állt — kevés közöm volt hozzá —, elől pedig az utcai fronton, kezdődőn és mélyen az udvarba benyúlón a likőrgyár. Erős túlzás volt persze gyárnak nevezni ezeket a hosszúkás, bolthajtásos helyiségeket, amelyekben négy-öt markos, idősebb munkás főzte, kotyvasztotta, töltögette és szállításra előkészítette a háromféle rumot, a törkölyöket és sokfajta likőröket. Észak-csehországi, bajor és würtembergi vegyigyárak szállították faforgáccsal és olcsó vatltával jól kibélelt ládákban a szagos eszenciákat és illó olajokat, amelyek a vízzel elkevert, sziruppal édesített szeszbe kerültek. Császárkörtéből, köményesből és griottnak nevezett meggylikőrből fogyott a legtöbb, de a maraszkinónak nevezett édes narancsszesznek, kesernyés gyomorerősítőnek és tojásos konyaknak is nagy volt a keletje. Hogy mennyi kell a zamatos oldatokból, ^szirupból, 96 fokos tömény szeszből, azt a cég tulajdonosa, az öregúr állapította meg apjától örökölt szaktudásával. A cég nevében szereplő „fia“ volt a hatvanon felüli, törődött testű, nagyon pedáns, kínosan rendszerető és amellett világfias modorú öregúr. A felesége, Ilka asszony vagy húsz évvel volt fiatalabb nála, a városban azt beszélték, hogy sudár termetű, ébenfekete hajú, álmatag sötét szemű ragyogó szépség volt, és szülei kényszerítették a hervadt erejű agglegényhez.

Mindössze kilenc hónapot töltöttem a cégnél, de ebben a rövid időben is annyi emlékezetes dolog történt velem, hogy akár regényt írhatnék belőle. Talán nem is lenne érdektelen megadni egy alkonyuló világ rajzát, tisztes polgáraival — amilyen az öregúr volt — és a vagyonszerzés ördögétől megszállt tisztességtelen harácsolóival, kis és nagy tolvajaival. Nekem sok tanulságot adott ez a lehanyatló világ, mely merő-