Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - A KÖLTÉSZET NAPJAI - Forbáth Imre: Indignatio facit versum

nyelvben, múltban, mitológiában és hangzásban konkretizálódik. De ha ezt az anyagot elhagyjuk, s az egyetemes tartalmat egy más nemzet anyagában konkretizáljuk, „lefordítjuk“, akkor mondjuk andezitből gránitot csinálunk, amely szintén kőzet ugyan, de mégsem ugyanaz. Sőt minél jobb lesz majd a fordítás, a másik nemzet annál inkább magát látja majd benne. Ebből persze nem az következik, hogy a fordítás eleve értelmetlen dolog, hisz az andezit is sejtet valamit a gránitból, a fordítás is hozzájárulhat bizonyos tudattartalmak, közölnivalók körforgásához! De csak errefelé keresni a költészet egyetemességét mégsem lehet egészen eredményes.

A következő mondatban azonban már Illyés is helyesbít: „Vagy nem hat; (mármint a költészet egyetemessége!) nem kellőképpen legalább“. Tehát megvan az egyetemesség', csak nem hat. Vagyis a költészet egyetemessége s humánumtöltete ellenére is elidegenedés s részekre bomlás pusztítja az emberi társadalmat. S ez így igaz. De mit tehet ez ellen a költő? Hogyan szegezheti szembe az elidegenedéssel s a társadalom atomizálódásával a költészet humánumlényegét és egyetemességét? Ezek az igazán nyitott kérdések, de ezekről a budapesti tanácskozások során sajnos kevés szó esett.

Nem1 kétséges azonban, hogy a „szembeszegezésnek“ egyik módja lehet az ilyen nemzetközi szintű, vagy bármilyen szintű találkozó, ahol a költők nemcsak költőkként, s nem azzal a szándékkal találkoznak, hogy valamit is eldöntsenek, hanem egymással ismerkedő, barátkozó emberekként is. Eszköz ez is, emberi eszköz az emberi eredetű elszigeteltség és bomlás lebírására.

A tanácskozásokon résztvevő csehszlovák íróküldöttség tagjai Ján Smrek, Forbáth Imre, Ctibor Štitnicky, Josef Hanzlík és e sorok írója voltak. Az alábbiakban Forbáth Imrének a találkozón elhangzott hozzászólását közöljük, valamint a tanácskozás érdekesebb hozzászólásaiból, s a költészeti napok Árion címmel kiadott almanachjából idézünk.

Utat építeni embertől emberig, nemzettől nemzetig a költészet eszközeivel is, ez találkozónk legmélyebb értelme. Még sokan nem értenek velünk egyet. Azzal érvelnek, hogy abszurd világban élünk, s minden erőlködésünk hiábavaló. Már nincsenek illúzióink. Túl sok volt a csalódás, túl sok a Hitler, túl sok a Vietnam. Az emberek közötti út járhatatlanná vált. Apokaliptikus lovasok atomfáklyákkal száguldoznak. A művészetben, filozófiában nagy áramlatok tükrözik a talaj- vesztettséget, az elmagányosodást, a pesszimizmust. Mit tegyünk? Azt hiszem, félreértéseket kell eloszlatnunk s alapfogalmakat tisztáznunk. Szilárd platformot kell teremtenünk, hogy belőle kiindulva sikeresen szembeszállhassunk kétellyel, közömbösséggel. Miben rejlik a költészet ereje? A vers csak privát ügyi, élvezetforrás? Vagy olyan társadalmi erő, amely a haladó erőkkel szövetkezve magasabb életformákat teremthet? Mi az irodalomtörténet? Adatok katalogizálása, anekdotahalmaz? Vagy eleven erő, gejzír, mely fölveti a mélyből mindazt, ami aktuális, életképes? S mi a modern? Csak a hagyományos formák bontása, vagy korszerű kifejezése a költészet lényegének, mely tiltakozás minden rossz, ostoba és avult ellen? Felháborodás minden embertelenség ellen? Indig- natio facit versum — mondotta már 2000 évvel ezelőtt egy római poéta. — Van tehát elég feladat. Eltakarítani a sablonokat, a merev doktrínákat. Visszajuttatni jogaiba a realizmus korszerű koncepcióját, amelyet ún. teoretikusok kompromittáltak. Egy igazán jó elmélet alapján állva társadalmi tevékenységünk meg- százszorozódhat, s irodalmi vitákból, költői találkozásokból kinőhet egy viiágForbáth Imre

indignatio facit versum