Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

hangzó vádat vetnek szemére: — Te vagy a gyilkos!

Ezzel szemben mindennap gyönyörködhetett abban a hét holdban egy tagban, és már nem látta a fűcsomókkal benőtt keskeny mezsgyét, amely még nemrégiben Wojciech földje és az urasági táblák közötti határt képezte, és ez egy láthatatlan vonallal két keskeny zöld szalagra volt elosztva; láthatatlan volt, mégis reális jelentőségű; a mezsgye egyik széle az úré volt, a másik a paraszté; mert az uraság igazságosan osztotta fel a mezsgyét két szalagra, s az egyiket odacsatolta számos birtokához.

A hétholdas tagban gyönyörködött nap nap után, s ilyenkor Wojciechet még súlyosabban feküdte meg titka, kész volt arra, hogy ádázán védje azt a kiváncsi világ elől, készen állt arra, hogy elfojtsa a gyanú árnyékát is, csak a kerítés mögül nézhesse azt az ő hétholdas tábláját.

Amikor tavasszal simogatta tekintetével saját földjét, amikor látta azt az egyenes, széles sávot, amikor látta, hogyan lélegzik a föld, és úgy gőzölög, mint egy agyoncsigázott állat teste, bizonyára arra gondolt: „Senki sem tudhatja meg, hogy embert öltem“.

S amikor nyáron összehúzott szemmel nézte a hétholdas térséget, amely akkor olyan színt öltött, mint a megszáradt és napfénytől rozsdássá fakult vér, bizonyára azt gondolta: „Senki sem tudhatja meg, hogy gyilkos vagyok“.

Amikor ősznek idején nézte hét holdját, és látta a mező fölött szálló ködöt, s később, amikor a köd leülepedett, a száraz burgonyaszárakat, amelyek csak imitt-amott tartották már zöld színüket, s amikor közelebbről megtekintette a rozsdás foltokat, zöld ereket és száraz, összecsavarodott leveleket látott rajtuk, amelyek zörögtek a szélben, akkor is arra gondolt: „Senki sem tudhatja meg, hogy gonosztevő vagyok“.

De télen is, amikor minden élő a hó alatt rejtőző földbe bújt, akkor is a hét holdját nézegette; s amikor látta a halott földet, s csizmájával taposta, vagy eltakarította a havat, bizonyára akkor is erre gondolt: „Senki sem tudhatja meg, hogy én vagyok Karol Kotula g-yilkosa, hogy én csaptam agyon evező- iapáttal, és nem akadályoztam meg, hogy belezuhanjon a vízbe“.

így tehát a hétholdas Wojciech gazdát jobban gyötörte a titok terhe, mint az egyholdas nadrágszíj birtokosát, mert ennyije maradt volna, ha semmi sem változik a világon.

Ismét 1960 napfényes, meleg őszére gondolok, amikor a vádlott szörnyen fürkészve és gyanakodva vizsgálta az emberek arcát, és

olyan érzés lett rajta úrrá, hogy üldözik őt, mert ahogy a védelem által kért bírósági szakértő megállapította, rohamai voltak rettegéstől: üldözési mániában szenvedett. Minden alkalommal, amikor fűzfát botolt, egyszerre abbahagyta a munkát, és szaladt az istálló sarka vagy az ól mögé, mert úgy tűnt neki, hogy valaki ott áll, és nézi őt, s csak amikor körülnézett, és meggyőződött arról, hogy senki sincs a környéken, akkor tért vissza a fűzfát botolni. Más alkalommal otthagyta munkáját az udvaron, a pajtába ment, bezárta maga mögött, és hosszú ideig üldögélt abban a szűk, sötét sarokban; később itt sem volt nyugalma a pajta falán átszűrődő fénycsík miatt, amelyet faragatlan és egymáshoz nem illeszkedő gerendákból ácsoltak. Nyugtalanította őt a fal gerendái közötti résen beszűrődő fénysáv, ezért a pajta sötétjében sem volt nyugalma. Legszívesebben a fatönkön üldögélt, amely a szerha alatt állt az udvaron, úgy ült, hogy zavartalanul figyelhesse a körülötte zajló világot, az arra tartó embereket, és érezze, hogy a hátát védi a jószág, amely közömbösen rágcsálta a szalmát meg a szénát, a lovak kidülledő világosbarna, rozsdás pöttyökkel bezárt szemükkel egykedvűen nézték a szerha szélét, s a tehenek nagy fehér szemükkel, a bölcs üres tekintetével nézték a világot, mint akit semmi sem lep meg.

A vádlott Wojciech Trepa azt hitte, hogy biztonságosabb, ha kint ül a tőkén, a szerha alatt, mint a sötét pajtában, ahol a gerendák között behatoló fénysáv világít, de még szívesebben üldögélt az ól vagy az istálló száraz trágyától fedett küszöbén; ott ugyanis a hátát legjobban védte: az istálló vagy az ól sötétje, mert a falon nem volt rés, mind gondosan betömködték mohával; maga előtt sem láthatott sokat, csak a döngölt föld kis foltját, ahová tehenek, lovak és malacok ganajoltak. Ámbár az istálló vagy az ól küszöbét biztonságosabbnak érezte, mint a vágótokét a szerha alatt, s még védettebbnek, mint a sötét pajtát, mégis a legbiztosabb a térés, szabad mezőn volt; itt semmi sem lephette meg, mert mesz- szire ellátott maga körül; látta egyik oldalon a kerítések körvonalait, másik oldalon az országutat a fűzfasorral, harmadik oldalon a töltés homályos vonalait és a negyediken a láthatár világos szélét. Tehát minden oldalról tiszta és nyílt térség, jobban védve volt, mint a sötétben. S bár ez a hely a tág mezőn a legbiztosabb volt, mégis bizonyára vannak még jobb helyek is; bizonyára találni ilyeneket, hiszen kell olyan helynek lenni, ahol az ember még nagyobb biztonságban érzi magát, csak keresni kell, menni utána, rohanni és keresni, bizonyára talál olyant.