Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Batta György: Két vers
Ennek az embernek csak az élettelen tárgyakkal van emberi kapcsolata! Ez a felismerés olyan rideggé, kimértté, cicomamentessé tette írásomat, hogy még a rímcsengettyűket is kiszereltem a sorok végéről, és belémfagytak a hasonlatok. Sokat írhatnék még. l'gy érzem azonban, hogy telni kezdenek könnymirigyeim, és én nem szeretek sírni. Igen, ez az a kor, amikor az ember eljut a világűrbe, az ún. atomkorszak, amikor reális a harmadik világháború kitörésének lehetősége, és ez az a kor, melyben a púpos, piroshajú, egy méternél alig magasabb gombatermetü emberek csak az élettelen tárgyakkal zene Körülsimít deleje — Ahogy a madár: föl-le száll a zene, és belémcsorog, mint öregekbe sárga szálakon a nap jobb leszek tőle, tisztább, szabadabb! Hogy hányat ver a feketerigó piros szíve, s hogy milyen legyen a lövedék íve, kiszámolod. A világ számok, görbék, erők tere. ERŐ a zene is, de nincsen semmiféle képlete! tudtak őszinte, meleg kapcsolatot teremteni. Azt hiszem, ez a felismerés is fontos adalék a huszadik század lélektanához. Lehet, hogy olyan közömbössé és rideggé válók, hogy semmi sem hevít majd: hullhat a hó, loboghatnak a virágok, nem érzek semmi fenségeset. De ha egy méternél alig magasabb, piroshajú, púpos ember jelenik meg az utcán, és ismét olyan gyilkos tekintetek lövik körül, mint az imént, felrobbanok talán. Nem dühömben! Nem a méreg robbanctöltetei vetnek szét! A fájdalomé!
