Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

nem mondja, mert nem is tudja e szavak értelmét, és megölik öt. Wojciech sem tudja, hogy őt a földéhség űzi, képes utolsó leheletéig védeni a talpalatnyi földet, és embert öl; bosz- szút áll nővére megbecstelenítéséért, a valóságban azonban kényszerűségből öl, a föld iránt érzett halálos szerelemből, kényszerszerelemből. Megöli a vele egyivásút, megöli szövetségesét, aki ellenségévé kellett hogy váljon.

Annak idején a nyomozás alkalmával Wojciech Trepa nem vallotta be Kotula meggyilkolását, nem volt elegendő bizonyíték, bár mint gyanúsítottat néhány hétig vizsgálati fogságban tartották. Tanú nem volt, beismerő vallomást nem tett, volt lelkiereje be nem vallani tettét, s így kiengedték.

Harminc évig rejtegette titkát; harminc évig élt együtt e titokkal, vagyis csak önmagával, legtöbbször magára hagyottan az emberek között, sőt amikor társalgóit az emberekkel, ez a valóság fenyegetően függött a jelenlevők fölött; — és a vádlottnak gyors kérdést kellett feltenni, tömören fogalmazott, egyszerű és világos kérdést, hogy a bíróság megtudja, hogyan élt Wojciech Trepa a titkával, milyen volt az álma, hogyan tudott emellett karót faragni a kerítéshez, hogyan kaszált és szántott, hogyan tudott a titok birtokában nyugodtan üldögélni a küszöbön, befogni a kancát, hogyan fésülte fekete homlokába hulló, időnap előtt őszülő haját e szörnyű titokkal a múltjában. A bíróság tudni akarta, érdekes, izgalmas, de fontos is volt mindez. Vajon Wojciech Trepa hogyan tudott nevetni harminc év alatt, hogyan gyötörte magát egy ilyen a kacajjal, hogyan gyötörte magát az örökös mosollyal; hiszen állandóan mosolyognod kell, mert öltél, és csak te tudsz erről, csak te tudhatsz arról, hogy öltél. Nevetned kell, szomorú és csügge- teg nem lehetsz, mert félsz, hogy gyanúsítani fognak; — az fáj leginkább, hogy nem lehetsz szomorú, hogy hoszú ideig lehetetlen átadnod lelkedet a szomorúságnak és kétségbeesésnek. Az a legrosszabb, ha vidám akarsz lenni, de szívesebben szomorkodnál, kétségbeesés környékez, de nem engedhetsz meg magadnak ekkora fényűzést, mert nevetésre ítéltettél, te ítélted magadat hamis nevetésre, hogy a gyilkosságot titokban tarthasd. Annál sincs rosz- szab, mint ezt titokban tartani; — amikor erdőből szállított szálfát ácsolsz, akkurátosan és egyenesen kell faragnod, mert gyilkosság terhel, az emberek figyelnek, és gyanúba esel;

— nem engedheted meg magadnak, hogy akárhogyan ácsold a gerendát, sem azt, hogy akárhogyan faragd a kerítés léceit, vagy kerítést építs, mert figyelnek, vagy talán nem Is figyelnek, de tudod, hogy a kerítésen túlról

figyelhetnek, a pajta hasadékán át, a fűzfák mögül. Ha nem öltél volna, tessék-lássék is elvégezhetnél bármit, és utána kiegyenesíthetnéd a hátadat, és kipihenhetnéd magadat, nyugodtan körül is nézhetnél. Csakhogy te, Wojciech, Józef és Katarzyna fia, embert öltél, és a bíróság most tudni akarja, hogy szívhattad a levegőt harminc évig ilyen titok terhével.

Jó, hogy elmúlt az a pillanat, amikor apád: Józef és Jadwiga nővéred a terembe léptek, és egészen másképp néztek rád — aki két milicista között ültél a széles pádon — mint eddig tették; ők ugyanis 30 évig nem tudták, hogy gyilkoltál, mert titokban tartottad, 30 év után tudták meg csupán, amikor másodszor öltél; és úgy léptek a terembe, hogy már ismerték a másik oldaladat; nem szóltak hozzád, csak rád tekingettek, te rögtön felfogtad észszel, és megsejtetted, hogy ezekkel a pillantásokkal adják tudtodra, amit rólad megtudtak, mintha magad sem tudnád, hogy gyilkoltál, és várnád ezt a hírt. Jó, hogy mindezen már túlestél.

Ismételten figyelmeztetnem kell Andrzej Tábort, az államügyészt, vagyis saját magamat, hogy mellőzöm a dolgok lényegét, és gyermekhez hasonlóan bonyolulttá teszek mindent. Intem magamat, de előre tudom, hogy az intés hiábavaló, és továbbra is túl nagy időszakokat fogok átugrani, és a mindennapi gyilkosság, illetőleg két gyilkosság köré, amelynek tettese Wojciech Trepa, túl nagy kört kerítek; igyekszem elkapni a vádlott nővérének, Jadwigának bátyjára vetett új, idegen tekintetét, aki harminc év múltán szerzett tudomást arról, hogy ő gyilkolta meg vőlegényét, a pompás szőke legényt, törvénytelen gyermekének, a ma már felnőtt Zofia Trepának apját. Jó, hogy már túljutott e tekinteten, amellyel nővére kimondta felette a kor ítéletét, és megmondta neki, bár egyetlen szót sem ejtett el, hogy az idő azt a gyilkosságot kinevette. Olyan pillantással mondta neki, amelyből ezt olvastam ki, vagy csak így magyaráztam tekintetét: „Mire volt jó a gyilkosság, amikor az idő megszüntette a gyilkosság okát, amikor az idő múlásával a te gyilkosságod eredője lehetetlenné vált; ma már mint gyilkos nem keltesz irtózatot, hanem nevetséget keltesz; bár az első gyilkossággal látszólag bosszút áltál nővéred megbecstelenítéséért, valójában csupán fél hold megmentéséért tetted, a második gyilkosság pedig az első következménye volt, vagyis a második gyilkoságot ismét egy fél holdért követted el.“

így magyaráztam a vádlott nővérének tekintetét; kiéreztem belőle azt, hogy a nővér megérti a gyilkosság okát, és szeretné ezt mondani: Tudom, hogy a kor áldozata vagy, a kor