Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Szemlér Ferenc: Versek
T. T. halálára Micsoda búk fonnak szavamra koszorút! Micsoda vad fájdalmak árja fakad ajkaimon! ... Micsoda veszteség sajgat epét, vesét — s szökteti fel a vérnyomást komor mérgeivel! Eltűntél hát ez anyagi világból magad is, aki anyag voltál — de fénylőn szervezett önálló szervezet! Erő! Feljebb törő, akarat! Leírhatatlan hit! ... S már nem vagy itt! A szép tudás szabályszerű világa ami voltál, hol vagy már? ... Mindhiába kérdem, tudom jól. S téveteg mégis egyre keresném léptedet, mozgásodat és hangod is, amelynek nem engedelmeskednek már a nyelvek. Tudásod is semmibe roskadt, mint part, mit vad vizek kimostak, s váratlan, érthetetlen dől le a feneketlen éji öbölbe. Az ágy mint gyenge port belőled mindent szertehord, s hajnalra tünékeny iszap marad utánad és mocsári szag. És lesz-e majd csíra, amely belőled újra hajt? Beléd eresztve gyökerét támad-e újra lét szebb és virágzóbb, mint a volt, mint te, a holt... Vagy legalább is ugyanaz, hogy holtodért a lelkemet ne bántsa bú, és ajkam ne marja panasz! vízinövény Neve sincs tán. Halak ismerik csak a víz alatt. A könnyűbúvár is alig sejti még titkait. Tó-színre fel fejet sose emel. Kaszaél, kotrógép metéli. Vihar irtja s fagy — őszi, téli. Semmi. Nevetlen. Mégis mindegyre nő. Kegyetlen kézzel is kiirthatatlan ő. Szemlér Ferenc (Románia). Anyádé som szól rajta már, az édes. Sem a többi, idegen tollal ékes, különös, furcsa, más zenékkel zengő vallomás, melynek te voltál mestere ... A szád porral tele!
