Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Fecsó Pál: Vers
szeleket hajt a megkésett tavasz Fények fütyülnek, hangok fénylenek igéznek komoly, komor képzetek, szeleket hajt a megkésett tavasz, nagy lett az ég, az ember egy arasz, többet tudunk, mint őseink; s a növekvéssel csökkentünk megint, tág a végtelen s a látóhatár, hangyánál kisebb a büszke sasmadár, zsombék a város, s tudatunk jelzi, hogy sokan, de egyedül vagyunk Díszlet a felhő, buborék, magasabb célokért roskad ránk az ég, termékeny agy és gyilok közös, háziállat lett az üstökös, kozmoszba lépünk, s a nehezék leolvad, mint ereszről a jég, ismeretünk terjed, mint az ár, jóllakottan is vérözönre vár, így lett különb az embernél a vad, s a halálkufárok: hősök, férfiak! Fecsó Pál Derkovits Gyula: Sintér, 1933, tus
/
