Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - Tőzsér Árpád: Versek

képletek a napon

És mindenki képlet. Az isten velünk számítja ki a világot.

Elnyűtt némberek ülnek a napon, Pí-er-négyzetek, gyökvonások.

Varas lábukat előre nyújtják, pergamen arccal fordulnak a fénynek, s ha jön majd az este, kőművesekkel asztalhoz ülnek, s rumot kérnek.

A sarki romházban fiatal költő pusztul: a mindenhatóság.

Sarokba küldi, sajátmagába a determinált valóság.

Vagányok kártyáznak lószaros gyepen, bécsiek sétálnak dederon ingben

— Élői, élői! — kiált a költő. Mindenki képlet! — szól rá az isten.

választható halá!

A Ferenceseknél egy sarokasztalnál könyökre dőlve iszik a halál —

Üj életem könyörtelenség, illúziótlanság s magány.

Ebben a városban nincsen egyetlen társam,

magam vagyok, mint az úristen, s mint mindenki a halálban.

Barátaim sorra elszélednek, s engem vádolnak, hogy hidegülök, ágként elhajlók tőlük jobbra, de beérnek rajtam újabb fürtök.

Nagy fülű legyek dönögnek, az egyik asztalomra száll, hol vadul mulat velem a választható halál.

Tőzsér Árpád

testtől testig

A

Üres a szemem Hiány a testem Ágamból kimetélték a bibéket Üres a kert a fa helyével A világ egy antivilággal Testem tested hiányával.

Zsúfolt a kert izzó füvekkel a világ fakadással a távolság vonatokkal a sötétség fénnyel a csillag robbanással Zsúfolt vagyok hasaddal combjaiddal.

játék

Egy arasz a tavasz. Szöcskecsorda átugorja.

S mi a nyár? Gyertyaszál, fellobban s elkoppan.

Hát az ősz? Dinnyecsősz, pipál, s itt-ott elidőz.

A telet kérdezed?

Hajnal három, villamos nincs — Dugd zsebre a két kezed.

időszerelem

A változást a korok érzik, az ember térdre bukik, elvérzik. Mindig a halál volt a részem, a mozgásból a halált éltem, az örök döntést, a félelmet — Az időt ím most leltem meg. Tested megnyílott alattam, s az elmúlásból kioldattam.