Irodalmi Szemle, 1966

1966/9

Derkovits Gyula

a húszas évek elejétől tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig (1934) festményeiben és grafikájában egyre növekvő erővel ragadta meg a magyar proletariátus életének és harcának leglényegesebb vonásait. Életműve így „ a város peremének" valóságos festői éposza. Ez az éposz, amelyet az 1922-ben festett „Utolsó vacsora", a Dózsa- fametszetek sorozata, a harmincas tüntetésekről készült rajzok és a „Kivégzés" című kompozíció oszt szabályos énekekre, József Attila költészetével tart mélységes, benső rokonságot: formanyelve szűkszavú, de gazdagon művészi, mondanivalója világos, de megrázóan forradalmi, tartalma humánus, de szenvedélyes érzéseket korbácsoló, míg ereje robbanásig feszülőén monumentális. Derkovits életműve ezért a magyar művészeti kultúra legprogresszívabb hagyományát jelenti: kimondottan szocialista művészet, amely a modern festészet eszközeivel a kor nagy társadalmi és erkölcsi problémáira válaszol, s a világ megváltoztatásának az igényét hirdeti.

Ez a nagy magyar proletárfestö nem tanult a hivatalos akadémiákon: Kernstock Károly, a „Nyolcak" vezérének szabadiskoláját látogatta, majd a Tanácsköztársaság leverése után Bécsben keresett kontaktust az új európai művészi áramlatokkal. E periódusát az expresszivisztikus kompozíció s a kubizmus szellemében tördelt síkok sajátos összjátéka jellemzi, míg témájában az egyetemes emberi kérdések mellett már fellépnek a társadalmi determináció problémái is: szimbolikája félreérthetetlenül a forradalom bukásán érzett fájdalmat sugallja. Később, Magyarországra visszatérve, művészete tartalmilag harciassá, formailag festőibbé vált. Eszmeileg meghaladta az expresszionizmust, mert elvetette mindazokat a sémákat, amelyek a tőkés reprezentáció szolgálatában állottak, s fölöttébb egyéni, új és merész festői eszközökkel mondott véleményt a világról, amelynek a megújhodását kereste. Ezért lépett a pártos művészi avantgarde sorába, s annak csakhamar legkimagaslóbb magyar képviselője lett.

Nem vitás, hogy Derkovits Gyulát központi hely illeti meg a magyar szellemi élet s a magyar képzőművészet forradalmában. A két világháború által határolt korszakban a múlt és a jövő, a régi és az új között kibontakozó életműve, amelyből az Irodalmi Szemle mai számában néhány szemelvényt közlünk, máig is sugározza hatását az új magyar festőművészetre, s azt tartalmilag és formailag egyaránt áttörésre ösztökéli.

(T.)