Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - DISPUTA - Ernst Fischer: Vita a Pegazos körül
Mit kezdjünk magunkkal? Hallom a közbe- kiáltókat: Mi szüksége az embernek magára, ha megvan mindene? Hát nem volt-e mindig minden szerkezet közül a legbonyolultabb, a legrejtélyesebb az örökké menekülni vágyó Én, pótlás a tökéletlen külvilág és fantázia helyett, az a valami, mely betömte a valóság hézagait? Ha tehát a külső világ a tudomány és technika által sértetlenül az ember szolgálatába lesz állítva, mire való lesz a sok fáradozás: embernek lenni? Nem mentesíti őt majd a tökéletes külvilág minden tehertől, irányítja, rendezi az életét, tervez és dönt, felel azért, hogy ne egyéniség legyen, hanem egy problémáktól mentes, kifogástalanul táplálkozó, a higiénia segítségével tartós jó egészségnek örvendő, szexuális és sporttevékenységet folytató, fogyasztási cikkekkel elhalmozott, békés emésztéssel televíziót néző, halló és szagló teremtés ? Az az egy biztos: az ember sohasem éri el találmányainak, a gépeknek a tökéletességét. De azzal, hogy megkísérli őket utánozni, a lényét teszi kockára. Nemegyszer előfordult már, hogy egy leigázott nép szellemileg legyőzte a hódítókat. Nem lehetne úrrá a külvilág az emberen is, aki azt technikájával és tudományával hódította meg? Az ember technikai kompetenciája ma nagyobb az istenekénél. Precíziós műtagjaival pazarul felszerelve ez a protézis-isten már saját műhelyében is alig ismeri ki magát. Az őskor óriásgyíkjai a külvilághoz viszonyuló aránytalanságuk folytán pusztultak ki. Az a meggyőződésem, hogy az ember mindig képes lesz elegendő élelem előállítására és léte feltételeinek biztosítására. A veszélyt nem abban látom, hogy mije van, azaz nem a létében, hanem hogy ki, mi ő, tehát a lénye problematikájában. Talán furcsának tekintik, hogy jóllakottságról beszélek ebben a korszakban, melyre a hiány annyira jellemző. Másfél milliárd ember nélkülözi a legszükségesebbet, én pedig itt a jövő bőségének fokozásáról elmélkedek. Ez a jövő talán közelebb van, mint ahogy önök közül sokan még csak sejteni is merészelik. Az éhezők elhatározták, hogy jóllaknak. Az éhség hatalmas víziót ébreszt. Meggyanúsíthatnak engem bizonyos politikai szimpátiákkal. Néhanapján szolgáltam már az uralmon levőket is, most azonban a lázadókkal tartok. Szavaimból megítélhetik, hogy nem is any- nyira az anyagi, mint inkább az ember szellemi jövője nyugtalanít. Nyugtalanság a lényem. A kétségbeesés nem idegen számomra. Csak aki az embert nem becsüli, annak ismeretlen a kétségbeesés, a rémület, hogy önmagával, találmányaival és képességeivel élt vissza. Csak aki változhatatlannak véli azt, ami van, képes beletörődni a lét állapotába. Én azonban, a* ezerszer lezuhant, megbukott, csalódott, meg vagyok győződve az ember kimeríthetetlen lehetőségeiről. Én őt, minden kísérletezését és csődjét, minden groteszkségét és nagyságát kimeríthetetlenségének állapotában értékelem. És akár ismerik önök hasznosságomat, akár tagadják azt, engedjék meg, hogy büszkén feleljek: sokkal több vagyok annál, ami hasznos, nélkülözhetetlen vagyok. Nem mondok le se testemről, se szárnyaimról. Fel az ismeretlenbe Mialatt a Pegazos beszélt, a vitázók közt mindinkább nőtt a felháborodás szemtelen nyíltsága, öntelt magatartása miatt. Az ügyvédek intésére a bírósági szolgák régi fóliáfi- sokat s újabb könyveket hoztak be, melyekből a tudákosság falát, az esztétika karámját emelték, mely mögé nyilván a lovat szándékozták berekeszteni. Ezek a könyvek ezerszeres használatuk alatt már megtanultak maguktól fellapozódni. Valahányszor ez megtörtént, tompa morgás volt hallható, és idézeteket zsongó, nyüzsgő rovarok szálltak fel. Lecsaptak a vitázó felekre, mindenekelőtt azonban a vádlottat támadták. A Pegazos a farkával csapott szét köztük, patájával a földet kaparta, vad szemekkel nézett maga köré, és remegett a sok rovarcsípéstől. Majd váratlanul, egy hirtelen ugrással a levegőben termett. Oly gyorsan ért a magasba. hogy a körülötte egymásra rakott könyvek mind elmozdultak, leestek, és nagy zajt okozva bukfenceztek szerteszét. Zuhanásuk olyan port vert fel, hogy barátot, ellenséget meg sem lehetett különböztetni egymástól, s azok agyba-főbe püfölték egymást. A kaotikus zűrzavarból, hangok zagyvaságából csak egyes artikulált szavak voltak hallhatók: „Realizmus! Modernizmus! Naturalizmus! Illu- zionizmus!“ E trágárnak egyáltalában nem mondható kifejezéseknek mindegyike úgy hangzott, mint egy-egy mocskos gyalázás, mintha a realizmus elvetemültséget, a modernizmus orgyilkosságot jelentene. Bármilyen nagy is volt a zaj, mégis túlharsogta azt a kupola magasságából hangzó dübörgés. Ugyanakkor erős szél sepert végig a termen, mely szertefújta a port. Az ellenfelek felhagyva a veszekedéssel, felkapták a fejüket. De már csak a Pegazos ezüstös patáit és csillogó tomporát látták, aki szétrúgta a tetőt, és szilaj repüléssel indult felfedezetlen ismeretlenségek felé. Németből fordította: Somló Miklós