Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - DISPUTA - Rudolf Chmel: A komplex irodalomtörténeti kutatás igénye

s ezért nem kell őket elhallgatnunk (de túlbecsülnünk sem), ám egy konkrét irodalmi folyamat fejlődése szempontjából többé-kevésbé lényegtelenek.

A szlovák és a magyar irodalom valóságos kölcsönhatásának a kérdésére is választ kell keresnünk, meg kell világítanunk a két irodalom kapcsolatainak a többitől (főleg a szlovák-cseh és a szlovák-orosz kapcsolatoktól) eltérő sajátosságait; mindez az irodalomtörténet differenciálódásához, az adott irodalom specifikus fejlődőképességének az értékeléséhez is hozzájárul majd. Másrészt viszont az irodalomközi vonatkozások differenciálása dialektikusán hozzájárul e vonatkozások nagyobb egységekbe való összefogásához, ahogy erre, főleg a legutóbb végzett kutatások alapján ítélve, a magyar- országi összehasonlító irodalomtudomány törekszik. Az irodalomtörténeti integráció mellett gyakorlati és elméleti érvek szólnak — támogatják az egyes irodalmi egységek és területek folytonosságának, viszonylagosságának és többszerűségének a gondolatát, bár ezek a kérdések hovatovább egyre problematikusabbá válnak. Mifelénk a közismert és immár hagyományos szlavisztikai koncepción kívül már több éve egy olyan szintetikus koncepciót variálnak, amely a kelet-európai irodalmakat fogja össze. A több irodalomból alakult, egységeket, területeket, csoportosulásokat felölelő irodalomtörténeti szintéziseknek mindenekelőtt az európai irodalomban van létjogosultságuk és történelmi hátterük, mert az európai nemzeti irodalmak néhány közös fejlődési mozzanat alapján — az etnikai, nyelvi rokonságtól, az egy államban és azonos földrajzi, történelmi, politikai környezetben való együttéléstől függően — összetartoznak. Ezekből az elsődlegesen nem irodalmi adottságokból ered aztán két-három vagy még több ilyen „nemzetek fölötti egységbe tömörülő irodalom“ fejlődésének sok más közös illetve párhuzamos vonása, törvényszerűsége. Az utóbbi időben a szlavisztika kérdései kezdenek ellentmondásos vitákba keveredni; a szlavisták szempontjai, főleg a történelemtudomány ágazatában (tehát az irodalomtörténetben is) nem tűnnek már fel eléggé szilárdaknak, mivel korunkban a szlavisztika elvesztette ideológiai támaszát. A minőségileg eltérő osztályszempontnak és a proletár nemzetköziség elvének az elfogadása révén a szláv gondolat jövője problematikussá válik. Persze, a szlavisztika még tartja a maga kutatási körét, és el sem képzelhető, hogy ne számoljunk vele. Tény azonban, hogy főleg a XIX. század végéig terjedő időszakban, a szláv irodalmak vizsgálatát nem szigetelhetjük el a nem-szláv világétól (később pedig nyilvánvalóan nem). A kérdést tehát nem szabad így föltennünk: „Ki az első?“, hanem a szlavisztikának és Kelet- Európa szintézisének a jövőben valószínűleg alkotó módon ki kell majd egymást egészítenie. Egyébként mindkét szintetikus koncepció (minden más koncepcióhoz hasonlóan) kisegítő értékű munka jellegű, és az európai és világirodalom komplex összefoglalásának csupán egyetlen foka, másrészt egy-egy konkrét irodalom1 fejlődési képét egészíti ki. Mindkét koncepció irodalmon kívüli szempontokból indul ki. A szlavisztika elsősorban a nyelvi, etnikai és nemzeti rokonságra épül, míg a kelet-európai koncepció kiindulópontja a történelmi, földrajzi és politika közösség elve. A problémának e kétféle megközelítését helyesen jellemezte a „Slovanský pŕehled“ szlavisztikai vitájában J. Kolejka (1965, 4. sz.), amikor azt állította, hogy „a történelmi szlavisztika tulajdonképpeni tartalma (a szláv államokban) egyre szűkül. Ahogyan a XIX. század derekának demokratikus szlavofil mozgalma igyekezett a románokat és a magyarokat, de még a németeket is együttműködésre bírni, ugyanúgy d mai marxista történelmi szlavisztika is, azáltal, hogy kénytelen érdeklődni Közép- és Délkelet-Európa nemzetei iránt, ,,kö- zép-europisztikává", illetve „délkelet-europisztikává“ válik“.

Azokat a bonyolult és ellentmondásos problémákat, amelyek a kelet-európai irodalmaknak mint egy egységes irodalmtörténeti egésznek komplex értékeléséből sarjadnak, nem a legutóbbi évek termelték. Elsősorban a magyar irodalomtudomány foglalkozott velük még régebben, s a csehszlovák tudósok közül főleg J. Macűrek, a neves történész, szentelt nekik figyelmet; 1946-ban egy terjedelmes — a történelemírásban világszerte egyedülálló — művet adott ki „Kelet-Európa történetírása“ címmel. Kelet- és Nyugat-Eurőpa problémaköre a maga ellentmondásos formájában csak a XIX. század folyamán kezdett fölmerülni. (A XIX. század második felében főleg az orosz szlavo- filek hatására alakult ki a nyugati világnak, mint román-germán közösségnek s a kele tinek, mint görög-szláv közösségnek a fogalma: ezt az egyoldalú tételt a németek is hangoztatták.) El kell fogadnunk J. Macűrek álláspontját, aki az említett könyvben helyesen jut arra a következtetésre, hogy „nem létezik semmiféle külön kelet-európai kultúra, sem különálló, végig szilárd, keleti szellemi élet, amely lényegesen különbözne