Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Révész Bertalan: Nagy Irén: Fiatalok voltunk

Nagy Irén a „Fiatalok voltunk“-ban hű maradt az előző kisregény erényeihez, sőt erényeit számos vonatkozásban továbbnemesíti (gördülékeny meseszövés, természetes stílus), de hű maradt hibáihoz is (készen vett sablonos elemek, konvencionális fordulatok, sőt jellemrajza olykor a sémaszerüségtől sem mentes). A legbosszantóbbak azonban a mű szerkezetében tapasztalható hibák. Mindenekelőtt: Merényi Judit főhősként való átültetése ebbe az igényesebb alkotásba nem bizonyult szerencsésnek. Itt ugyanis írónőnk már nem elégszik meg azzal, hogy az életnek csupán egy keskeny szeletét ábrázolja, hogy csak a főhős szemén keresztül láttassa és érzékeltesse az események bonyolultságát, hanem az a célja, hogy alakjai révén keresztmetszetét adja a felvidéki városka életének s ezen keresztül az egykori háborús évek társadalmi viszonyainak. S hogy ez az írói szándék csak töredezetten s nem mindig kellő motiváltsággal válhatott valóra — jóllehet olyan alkotót ismertünk meg, aki bánni tud a forma és stílus legtöbb eszközével —, nem utolsósorban a központi alak ilyetén való beállításán múlott. Véleményünk szerint ez a Horthy- rendszerben nevelkedett fiatal leány, akinek a profilja egyébként is túlzottan apolitikusra, naivra rajzolódott, semmiképpen sem válhatott egy számára teljesen idegen miliőben a mű cselekményszálainak összefogójává, gyűjtőpontjává. Sőt ellenkezőleg: fékezi a történés ütemét, dinamikáját, a háborús idők mozgalmassága a perifériára szorul, korlátozza a mondanivaló kibontását. Mindezt a Vermes—Farkas, valamint a Kálnai László- féle (férj) cselekményszálak középpontba helyezésével sem sikerült a szerzőnek maradéktalanul megoldani. S így a valóban jónak mondható, novellaterjedelmű részletek nem álltak össze egységes egésszé.

Nagy Irén kisregényével bebizonyította, hogy tud érdekfeszítően írni akkor is, ha nem a külső szituációkra, hanem az emberi lélek belső fejlődésére, a konfliktusokra helyezi az ábrázolás hangsúlyát. A cselekményesség, az izgalmas mese — mint a jelen esetben is — erénye a műnek, de a történés sodrása önmagában még kevés; ha az író elhanyagolja az anyagformálás egyéb eszközeit, egyensúlyát veszti a mű belső tartása, következésképp: veszít művészi hiteléből. Ez történt a szóban forgó mű esetében is.

Szerzőnk ugyanis a már említett szándéktól indíttatva szerteágazó meseszövéssel és sokféle típussal dolgozik. A kisregény kerete, terjedelme azonban az efféle megterhelést képtelen volt elviselni. S mivel az írónő e rendkívül fontos tényezőt figyelmen kívül

hagyta, műve vázlatosan hat, jellemábrázolása egysíkú, nélkülözi a színgazdagságot, olykor elnagyolt és kellőképpen nem motivált, más szóval: a motívumok nem nyújtanak teljes és meggyőző igazságélményt. Hiányzik a hősöknek a különféle szituációkban való bemutatása, melyek módot nyújtottak volna a szerzőnek alakjai árnyaltabb, több dimenziójú megelevenítésére. Adósunk maradt tehát: a maga szabta szűk keret miatt nem hozza ki mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a téma nyújtott. Pedig írói diszpozíciói erre képessé teszik.

A „Fiatalok voltunk“ adósságaként felróhat- juk még — s ez az előbb mondottakból logikusan következik —, hogy van egy-két váratlanul megszakadt fonala; zavaróan hat, hogy egyes szereplők felbukkanásuk után nyomtalanul eltűnnek (pl. Vermes). Vermesnek ugyanis a kisregényben nem epizódszerep jut, hanem egyideig a tengelyében áll, ezért még- inkább hiányoljuk a Vermes-féle cselekmény- szál ily hirtelen elmetszését. Még akkor is, ha a szerző e szerkezeti megoldással nyilván azt akarja érzékeltetni: íme, e vészterhes világban a Vermeshez hasonló emberek milliói így tűntek el nyomtalanul, máról holnapra! Hiszen a mű mondanivalójának éppen ő az egyik fontos tartópillére. Vermes figurája egyébként egyike lenne a legjobbaknak, ha jellemrajzában nem tapasztalnánk annyi ellentmondást. Jellemének, humanizmusának, e motiváció logikájának ellentmond a kettős (két nő között vergődő) életmódja. Vagy éppen humanizmusából következne határozatlan tépelődése, illetőleg a másik két ember gyötrése? Logikátlan lenne. Az írónő mindezt a fasiszta társadalom viszonyaival próbálja indokolni (Vermes a napirendre került zsidóüldözések idején nem akarja családját elhagyni, illetve a keresztény Ilonát feleségül venni, mivel ez a lépése gyávaság lenne, megfutamo- dást jelentene a veszély elől); szerintünk azonban ennek a cáfolatát éppen a hozzánk is átterjedt krematóriumi légkör adja, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a viszony kezdetekor Európában a zsidóság üldözése már megkezdődött. Ezek után, a két nő között történő kínlódása közepette nem csoda, ha a dúsgazdag Vermes — összeköttetései ellenére — passzívan várja sorsa tragikussá válását. Persze, ezzel szemben el kell ismernünk, hogy Vermes magatartása egyúttal azt is sugallja, hogy a társadalmi ellentéteket csak a társadalmi változások dönthetik le; nem a fajból kell kiszakadni, hanem a fasizmus járma alól felszabadulni. Vermessel kapcsolatban még hadd jegyezzük meg: erről az értelmes és józan gondolkodású emberről ne