Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - FIGYELŐ - Szeberényi Zoltán: Csend és mozdulatlanság (Farkas Jenő: Csendország)
csak bizonyos vonatkozásaiban eredeti. Gyermeki derűje, bevallott naivitása, természetes jóságkultusza, a művészet erejének feladása árán is keresett egyszerűsége, monotonikusan ismétlődő képei, lírai szituációi, formai megoldásai — hol közelről, hol távolabbról — választott mesterére vallanak. Többen hatottak rá, de leginkább Mécs Lászlótól tanult. Lírai kelléktárát többnyire tőle örökölte. Ő is legtöbbször természeti motívumokba öltözteti lelki tartalmait, legszívesebben a kertről, jázminról, vadalmáról, cinkékről, fecskékről, varjakról, verebekről, kanáriról, őzekről, őszről, tavaszról, magányról, jóságról, eltitkolt érzelmekről stb. stb. énekel. Közvetlen átvételhez azonban nem folyamodik, legtöbbször van elég ereje kivonni magát a legsúlyosabb igézetekből is. Csak lényegileg átformált, egyénített hatásokról beszélhetünk. Sokkal csiszoltabb és fegyelmezettebb is mint előde, a mécsi szózuha- tagokra, hatásvadász pózolásra, zavaros képakrobatikára nála alig találunk emlékeztetőt. Példaképén ott lép túl a leginkább, ahol lelki fogódzóit, szellemi gyökereit keresve a történetiemben Dózsa papjára, Martinovics Ignácra, Szenei Molnár Albertre... talál. Különösen megható, mikor ismert motívumaival megidézve a tőle nagy szemléleti távolságban álló poéta szellemét, költői testvériséget vállal József Attilával: Attila. Testvér. Megbocsáss, hogy így szólok rólad. Mit tegyek? Babusgattam s becéztem mindig gyönyörűséges szívedet. (Mondd, mit érlelt . . .) Verselői készsége kétségtelen, a tehetséggel sem volna baj, de nem tud gazdálkodni vele. Megragadóak a magányáról, társtalanságról, a lefojtott érzelmekről és vágyakról szóló versei, különösen a Tátraszéplakon írottak, de a legszebb költeményébe is belejátszik egy-egy disszonáns hang, egy-egy üresen kongó sor, vagy banális nagyotmondás. Még az olyan jól megkomponált, felforrósító költeményben is, amelyben a kérlelhetetlen halál közelledtét sugalmazza meggyőzően, hiányérzetet kelt a befejezés. Hej! Fiatalok! Öcséim, húgaim! Rátok bízom e kába világot. Szeretném hallgatni szavatokat. Valaha varázsigéket írogattam, de kifogott rajtam sok elszállott évem, ám a legszebb varázsszót fületekbe súgom, elűzhettek vele félelmet, rémet, remegést — ha kimondjátok, sarkából kifordul a világ, hallatára kivirágzik télen az orgona bokra, s melegen buzognak fel a jégbe vert -patakok. Figyeljetek! Mondjátok helyettem s utánam: szerelem! (A messzeségben valami pendül) Pedig tud érezni és kifejezni. A Tavaszi öröm-ének lelkendező szárnyalása mellett is őszintének, átérzettnek hangzik, van benne valami a IX. szimfónia zárótételének hangulatából. A lírai érvényesség, az élmény életes izzása azonban, ami az Anyatej-ben, Az ér vallomásában, Őszi párviadal-bán stb. megvan, igen sok verséből hiányzik (pl. írás közben, Nyárutó, Barátomnak, A vak furulyásnak stb.). Szereti az életet, a szépet, de aránylag keveset lát és láttat meg belőle. Általában a külsőségekbe ragad, a távolabbi élmények, a jövőnkből feltárulkozó perspektívák hidegen hagyják. Önmagában sem igyekszik igazán elmélyülni, a lélek rejtettebb tusái, burkdltabb örvénylései, titkon megszenvedett konfliktusai csak elvétve kapnak hangot költészetében. A közösség gondjairól, napjaink égető társadalmi és morális problémáiról alig van szava. Humanizmusa is valami iDolyántúli jóság és szeretet állításában formálódik meg. Van valami a költészetiében, amit — jobb szó híján — a problémalátás hiányának, vagy — uram bocsa — korszerűtlenségnek lehetne nevezni. Tévedés ne essék, nem a hagyományos költői formák és kifejezések alkalmazását hibáztatjuk. Régi köntösben is lehet új és korszerű dolgokat mondani, s a formai újítás sem1 jelent okvetlenül korszerű látásmódot. Inkább költői látásmódjának, önmaga és a világ jelenségei szemléletének konvenciókba merevültségéről, a ma valóságának hű, összefüggésekbe absztrahá’t, a történelem mozgási irányát követő tendenciájú ábrázolásáról, a kor mély átéléséről és megértéséről van szó. Farkas verseinek az elégiától a pátoszig hullámzó érzelmi tartalma, a megúnásig ismétlődő természeti képei, önéletrajzi jellegű és jelentőségű élményei és reflexiói mögül azonban csak itt-ott bukkan elő a mai'kor emberének egy-egy halvány, elmosódó vonása. Nem harsány közéleti költészetet hiányolunk Farkas lírájában, az önéletrajzi jellegben sem látunk csupán üresjáratot, de menthetetlenül anakronisztikussá válhat az a költő, aki nem1 érez rá a ma emberének égető problémáira, a lét és pusztulás, a béke és háború dilemmájára, a morális átlényegülés hogyanjára, hogy mindennapi életünk kisebb, nagyobb harcait ne is említsük. Szeberényi Zoltán
