Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A világidejűség költészete

Monoszlőy Dezső u A világidajűség költészete

Juhász Ferenc: Virágzó világfa

Juhász Ferenc Virágzó világfájával foglalkozva Czine Mihály egy helyütt ezt írja: „S mintha az egyes ütemek megéneklése közben el is feledkezne olykor a régi nagyok tanácsáról: száz jó képet is el kell dobni az egyetlen legjobbért. Juhász Ferenc pazarló bőkezűséggel szórja értékeit, mintha minden látomását, megfigyelését és tudományát be akarná építeni eposzaiba; egy-egy eposzából tucatnyi lírai versre telnének pompás képek. Képei osztódással, burjánzással szaporodnak, a vers olykor Nílus-áradás lesz. A képáradat azonban a vers medrének a mélyítése helyett olykor már-már a vers partjait mossa, elhomályosítva a vers alapgondolatát.“ De ha ez így van, mert így van, s ezen a téren nehéz vitába szállni Czine Mihállyal, vajon hogyan illeszkedik ez a költészet abba a modern költői világba, melynek térképét bár még senkinek sem sikerült egyértelműen felvázolnia, de ha csak a cseh Miroslav Holub konkrét racionalizmusára, a jugoszláv Vasco Popa szinte metaforák nélküli purizmusára, Vladimír Ho- lan intellektuális pátoszára gondolunk, vala- mennyiüktől messze esik, sőt azt is mondhatnám, hogy első pillanatban romantikusnak hat.

Ezra Pound a XX. század költészetéről így vall: „Ami a XX. század költészetét s azt a költészetet illeti, amelyet az elkövetkező évtizedekben fognak megírni, úgy vélem, olyan lesz, amely az ostobaság ellen fog harcolni, keményebb és egészségesebb lesz, s mint ahogy Hewlett mondja, „csontig hatolóbb“. Olyan lesz, mint a gránit, s ereje igazságában rejlik majd. (Igaz, a költészet ereje mindig abban rejlik.) Ezalatt azt értem, hogy nem akar hatást kelteni a maga retorikai hókuszpókuszaival. Kevesebb lesz benne a ható erőt és meglepetést fékező festői jelző. Legalábbis az én részemről azt kívánom, hogy ilyen szigorú, egyenes legyen, s mentes minden emocionális fészkelődéstől“.

Nos, és itt vannak mindjárt a Juhász Fe- renc-i csodálatos jelzők. Mit kezdjünk velük? Valóban hatóerőt fékezők-e? Valóban lelassulnak az állítmányok? Csökken-e a meglepetés ámulata? Ahhoz, hogy erre a kérdésre egy szóval válaszoljunk, vagy el kell fogadni a lel— kendezők vitát nem ismerő kész receptjét, vagy egyszerűen a tagadók és átkozódók zászlaja mögé kellene állni. Csakhogy egy igazán szuverén költői világ megismerése komolyabb erőfeszítéseket igényel. Harcolni kell vele, ellene és érte.

Az Öröm aranyága ciklus még nem igényel ilyen komolyabb erőfeszítéseket. A Juhász Fe- renc-i költői világ még csak épülőben van. Kihallatszik az elődök hangja, jóformán ismert hidakon, az elődök útján indul a kozmoszba tárulkozás. Itt-ott szinte görcsösen fojtogat egy-egy monomániás szóismétlés. Mint például a csillag szó ismétlése, amely a 19 rövidebb lírai költeményben tizenhétszer fordul elő. S ha ehhez még hozzászámítjuk a további égitestek, holdfények, göncölszekerek, üstökösök előfordulását, inkább valamiféle neo-tün- dér lírával lep meg, mintsem hogy igazi intellektuális megdöbbenéssel szolgálna. Csak a későbbi nagy és valóban Juhász Ferenc-i versek olvasása figyelmeztet, hogy már itt is egy valóban önközpontiságú világ pillérei készülnek, az időből az időtlenségbe, a körülhatárolt földi telkekről egy magasabb ég felé repülés szárnyai szerkesztődnek. A csillag- monománia egyfajta alkotói csökönyösség, a költő mesélő kedvének szükséges asszociációja. Mintha egy-egy szó, sokszor hallott szó csontkeményen és végérvényes formájában még szembenézne vele. Meg kell olvasztani ezeket a szavakat. A révület és a látomás tégelyébe kell helyezni, meghentergetni jelzőkben és igékben, újraötvözni, megnézni, mi van a belsejében. S e birkózás végül is diadallal jár. Üj sugallatú szavak születnek. Juhász Ferenc egyik kritikusa galvanizált igékről beszél, én inkább galvanizált jelzőket mondanék. Csakhogy ezek a jelzők különös módon mintha mind állítmánnyá válnának, mint a sámánok varázsigéjében a jó, a szép, a rossz, a csúnya. Egyszerre kimondhatóvá, egyetlen jelentőségűvé gyorsulnak fel az ilyen mondatok:

„Egér-csontvázak roncs-gályáira halványkék-kagylókkal tapadva".

Foszfor-zöldes mőszeretek az elsüllyedt zöld-taknyú bárkák gyöngygerincén. Remegtek-e a páncél-fenyőből lehajló csepp orrlikú taknyos szusszogásban.

De ezek már a csúcsok, a kivívott Juhász Ferenc-i líra csodálatos hömpölygései. Hosz- szú út vezet idáig. Négy nagy eposz íve erőlködik alatta. Mégis ezek a eposzok a prágai Hradzsin Szent Vitus templomára is emlékeztetnek. Több stílusból vannak összegyúrva. Szerkezeti egyenetlenségek, művészi nívókülönbségek konglomerátumai, s távolról sem adják azt az egységes szuggeszciót, amelyet